Vérszomj | HOPEMIN

8.rész

Belátom, eddig azon sopánkodtam, milyen unalmas, avagy monoton minden reggelem, de most valahogy visszasírom őket. Ez van. Ilyen az univerzum. Általában az ember örökösen olyanért sóvárog, amiről úgy érzi, hiányzik életéből. Amint megkapja, amire vágyott, legtöbb esetben sírja vissza a régit, a már jól megszokottat. Bár én se vágyakoztam volna izgalmakra. Már a reggelem is – drága Hoseoknak hála - a szokottnál jóval több vérnyomás emelkedéssel és szívritmus zavarral indult. Nem elég, hogy a tegnapi nudizása sokkhatást gyakorolt rám, ezt tetézte még azzal, hogy ma reggel megint felbukkant a teraszunkon. Ha eddig kibírtam, hogy agyamnak csak kisebb vagy inkább nagyobb kirohanásokkal kellett megküzdenie - ergo nem őrültem meg - most biztos, hogy az egész kitartásom dobhatom a kukába. Egyszerűen nem tudok Hoseok szemébe nézni anélkül, hogy ne villanna fel az az emlék, ahol meztelenül ácsorog velem szemben, tüzes pillantásával szívemet megolvasztva, felsőteste szemet gyönyörködtető vízcseppekkel borított, haja szexin ágaskodik, és deréktól lefelé pedig... Már megint kezdem... Na és pontosan ezek a képzelgések azok, amik megnehezítik a helyzetemet. Ezek és még millió ilyenfajta gondolataim mindegyike egyre közelebb lökdös a teljes tébolyultság felé.
Hoseok nyugtató társaságában való sétálgatás teljesen felpezsdített. Amikor mellette vagyok, mintha az összes problémám kimenekülne belőlem és ilyenkor úgy érzem, végre felszabadult lehetek. De mint mindig, most is teljesen elhomályosított a rózsaszín köd, melynek köszönhetően megfeledkeztem a kegyetlen valóságról. Túlságosan is beleéltem magam, ugyanis amivel a gimiben kellett szembesülnöm, mindent tönkretett. Attól kezdve, hogy beléptem az épületbe kísérőmmel az oldalamon, mindenhonnan szúrós pillantásokkal bombáztak. Déjà vu érzés kerített hatalmába. Mintha ez már megtörtént volna egyszer... Ja! Igaz is, már megtörtént.
Mellettem baktató Hoseok mintha semmit se vett volna észre a körülöttünk folyó eseményekből, haladt velem tovább, míg a szekrényemhez nem értünk.
- Nekem még ki kell halásznom a cuccom. - sóhajtottam. Csendben bólintott és még utoljára egy gyengéd mosolyt eresztett, azután hátat fordított és ment tovább a folyosón. Bár ne álltam volna meg, bár mentem volna Hoseokkal tovább, bár ne nyitottam volna ki a szekrényt.
Ha birtokolhatnék egy általam választott képességet, a jövőbe látás mellett döntenék. Effajta különleges erővel kicselezhetném a sorsot, de legfőképp elkerülhetném az elkerülhetetlent. Ha előre tudtam volna, hogy egy ártalmatlan mozdulat az egész életemet felforgató eseménysorozatot fog magával rántani, sosem nyitottam volna ki a szekrényt.

De már késő. Megtettem, minek következtében egy hatalmas vödörrel találtam szembe magam. Egy másodpercem volt megszemlélni, ugyanis a következő pillanatban a vödör rám borult és az egész tartalma rajtam kötött ki. A jéghideg folyadék zuhanyként ömlött a nyakamba. A vödör először hangos puffanással esett fejemre, azután eget rengető csattanással csapódott a földre. Tetőtől talpig eláztam. Felsőm teljesen átitatta a hideg lé, nadrágom egyre fürgébben nyelte magába a lecsurgó folyadékot, leöntött hajamból jéghideg cseppek csöppentek nyakamra. Homlokomba belenyilallt az éles fájdalom, minden elmosódott körülöttem. Érzékeim teljesen eltompultak, egyedül a harsogó vihogások és a kárörvendő kacajok visszhangoztak búgó füleimben. Mint egy rémálom.
Szekrényajtót bevágva szembefordultam a vihogó diákokkal. Maradék erőmet összeszedve megemeltem lecövekelt lábamat és belerúgtam a földön heverő immár teljesen üres vödörbe. Hangos csattanással csapódott a szemközti falnak, mire ijedten kapták fel fejüket. Hirtelen elnémultak, minden folyosón lévő diák rémült arccal bámult.
- Ajaj, valaki elfelejtette bevenni a reggeli nyugtató bogyóit. - szólalt meg gúnyosan, azon az undorító hangján. A kárörvendő tömeg élén állt a legkitartóbb elmebeteg, akit valaha is ismertem, Tylor McField. A gimi kosárcsapatának kapitánya és az én első számú zaklatóm. Önelégült pofáján gúnyos vigyor ékeskedett. Lesújtó, szánalommal teli pillantásokkal méregettek a kosárcsapat tagjai is, akik mint valami kutyák Tylor köré gyűlve várták a következő utasítást.
Fejem sajgott, testemre tapadó vizes ruhák egyre hűvösebbé váltak. Remegtem a dühtől közben sírógörcs határán ingadoztam. Szedd össze magad, nem kaphatják meg, amit akarnak! Nem akarom megadni nekik azt az örömöt! Nem törhetsz össze!
Láttam a felém siető barátnőm meggyötört arcát és a tömegben ácsorgó Hoseokot. Dermedten bámulta a rosszakaróim élén álló Tylort. Arcán az érzelmeknek halvány jelét sem lehetett felfedezni, egyedül csak egy vérbeli gyilkos tekintetét láttam. Úgy állt ott, mint aki bármelyik pillanatban képes lenne megölni őt.
Kárörvendő közönségemet figyelmen kívül hagyva nagy lendülettel futásnak eredtem. El kell tűnnöm innen! Mindegy hova, csak minél messzebb. A nyüzsgő morajok közül tisztán hallottam Anne kétségbeesett kiáltásait. Nem akartam megállni, csak mentem előre, utat törve magamnak a diáktömeg között.
Az első helyiség, ami az utamba került, a fiú mosdó. Berontottam, legnagyobb szerencsémre senki sem tartózkodott bent. Tényleg, hiszem mindenki az én vizes meglepetésemnek volt szemtanúja...
Tükörbe nézve teljesen menthetetlennek találtam a helyzetet. A látvány, ami elém tárult, a legkevésbé sem nevezhetném nyugtatónak. Szörnyen festettem. Csurom víz voltam, hajamból eső cseppek élesen koppantak a mosdó csempéjén, bőröm holtsápadt, arcomon színtiszta kétségbeesés tükröződött, szemeim alatt hatalmas karikák húzódtak. A tükörből visszanéző személy teljesen elborzasztott.