Vérszomj | HOPEMIN

16.rész

Hoseok nem tétovázott sokat, legyengült testem karjaiba kapta. Köpni-nyelni nem tudtam a megilletődéstől. Karomat lazán átdobta nyakán, majd nagy léptekkel megindult kifelé a dohos szobából. Ettől a helyzettől, miszerint most pont úgy cipel, mint egy királykisasszonyt, akaratlanul is elmosolyodtam.
- Mit csinálsz? – kérdeztem nevetve.
- Leápollak. – válaszolta tömören.
- T-tessék? – pattantak ki szemeim, majd nyeltem egy nagyot, mire reakciómra megvillantotta sármos vigyorát. Értetlen kifejezéssel fürkésztem arca hibátlan szegleteit némi magyarázatot várva, természetesen mindhiába, mert válasz helyett csak kacsintott, majd lábát meglendítve egy kisebb rúgással nyitódásra bírta az ajtót. Úgy tűnik visszatért az a Hoseok akit én ismerek. Az a perverz tapló, aki mindig megtölti melegséggel szívem, és aki menthetetlenül elcsavarta a fejem. Hiányzott.
Kisebb koccanással igaz, de kijutottunk a keskeny kijáraton. A sötétből kiérve hirtelen fényáradattal találkoztam szembe, ami a hatalmas ablakokon keresztül zúdult be. Bágyadt pilláimba élesen szúrtak a betóduló sugarak, kezem reflexből arcom elé kaptam.
- Hova viszel? – hunyorogtam, ujjaim között próbálva kiszűrni valami látnivalót.
- Ne kíváncsiskodj. – nyújtotta ki gúnyolódva nyelvét. Végigsuhant egy hosszú folyosón, mi egyenesen a nappaliba vezetett. Igen, nos, méretéből még mindig nem veszített ez a szoba. Átsuhanva a csarnokméretű hallon egy krémszínű helyiségbe kötöttünk ki, ahonnan sok szoba nyílt, meg is torpant egy pillanatra, hogy a megfelelőt kiválassza. Miután megközelítette, amelyikre szüksége volt, ismét a rúgásos módszert alkalmazta, hogy bejussunk. Szerencsétlen ajtók, ezek után szerintem egy zárcserére szükségük lesz, hiába tűnt óvatos és apró mozdulatnak Hoseok részéről, az emberfeletti erejével egyik tárgy sem vehette fel a harcot.
Karjaiban velem belépett a választott helyiségbe. Sötétség honolt bent, elsőre jóformán semmit sem láttam csak nagy feketeséget. Tett pár lépést, majd könyökével felpöccintette a villanykapcsolót. Oké, csak semmi pánik Jimin, ne gondolj semmi rossz, erkölcstelen, vagy arcpirító dologra. Nehéz feladat, hiszen bárhogy is nézem, ez egy hálószoba. Középen falnak tolva egy franciaágy terpeszkedett, a falak sötétek, a földön egy selymes szőnyeg hevert. Miért hozott ide...?
Karjaiban hordozó vámpírom nem igazán zavartatta magát nagy léptekkel elindult a hatalmas ágy felé. Fejem ijedten kapkodtam ide-oda. Úristen most mit mondjak? Mit csináljak, mit akar tőlem? Mit akar velem? Ugye nem...? Basszus még egy lánnyal sem voltam együtt, komolyan egy fiúval vesztem el? Jelenlegi állapotomban erre egyáltalán nem vagyok lelkileg felkészülve. Igaz részemről egy erős bizalom kialakult az eddigi fordulatos, – sokkal inkább már egész világot kifordító – közös élményeink során. Ha eljött az ideje, készen fogok állni. Készen fogok állni, hogy teljes egészében Hoseoknak adjam magam. De az akkor sem ebben a percben lesz!
- Ööö, várj én még... - ficánkoltam, természetesen eredménytelenül. Az ágy mellé érve óvatosan ráfektetett a matracra. A puha anyag súlyom hatására egyből besüppedt, magába süllyesztve harmatgyenge testem.
- Mindjárt visszajövök. – túrt bele hajamba, azután gyengéden végigsimított buksimon. Mire pislogtam, Hoseok már ki is suhant a szobából, egyedül csak a hűvös fuvallat, - melyet a szemnek láthatatlan mozgása idézte - árulkodott arról, hogy egyáltalán itt volt a szobában; hogy egyáltalán itt állt mellettem. Úristen hogy lehetek ekkora idióta? Hálát adok az égnek, amiért nem hagyott szóhoz jutni. Basszus, ha most még egy hangot kiejtettem volna azon a nagyon okos számon, garantáltan porig aláztam volna magam előtte. Nem volt elég időm, hogy egy jó adag lecseszésben részesítsem magam, amiért megint túlreagáltam a dolgokat, mert Hoseok ismét az ágy mellett termett. Amilyen gyorsan tűnt el, olyan gyorsan jelent meg újra előttem. Hirtelen felbukkanására összerezzentem, tekintetem többször is végigvezettem karcsú alakján meggyőződve, valóban ő áll-e mellettem, nem csak képzeletem szül hamis illúziókat.
- Gyere. - nyújtotta hosszú karjait, míg bátorító pillantásokat küldött csillogó szemeivel.
- Szerintem már menni fog egyedül is. – motyogtam zavartan, eltoltam kezét és lábaimat lecsapva a padlóra felegyenesedtem. Mintha meg se hallotta volna amit az imént mondtam, - pontosabban szerintem meg se akarta hallani - hátam mögé suhant és felkapott.
- Mondtam, hogy egyedül is menni fog! - tiltakoztam hevesen. Megpróbáltam elhúzódni, ficánkoltam karjaiban, ahogy csak bírtam, de minél jobban ellenkeztem, annál erősebben szorított magához.
- Maradj nyugton kérlek. - lehelte arcomra. Telt ajkai pár centire voltak egyre vörösödő bőrömtől. Befejeztem a szabadulásom érdekében végrehajtott forgolódásom, nem ellenkeztem tovább, fejemet csendben a mellkasának hajtottam.
- Jó fiú. - durmolta.
- Nem vagyok kutya. - néztem rá szúrósan, mire szája sarka alattomos vigyorba görbült, ezt követően pedig nem mondott semmit, csak játékosan rám kacsintott.