Vérszomj | HOPEMIN

17.rész

Á, milyen szép időnk van ma, süt a nap, a beérkező sugarai kellemesen cirógatják bőröm. A szél lágyan fújdogál, az égen csak egy-két kisebb bárányfelhő lézeng. Király, anya meteorológus szokásai áttapadtak rám is. Mondjuk, ez legyen a legnagyobb problémám, inkább elemzem az eget nyolc órán keresztül, minthogy egy székhez legyek kikötözve Hoseok házában.
Merengő hangulatban vagyok, gondolataimra nagy befolyással hat a kellemes időjárás. Ó, de hogy hol is tartózkodom jelenleg? Kitörtem a fogva tartó gimnázium karmai közül, s most szabadon bolyongok a természet lágy ölebén. Aha, persze, jó is lenne, igazából csak kicammogtam az udvarra. Úgy véltem túl szép az idő ahhoz, hogy bent fuldokoljak abban a dohos épületben, így hát, a szokásos, majdnem mindennapi beosztásom megszakítása érdekében kijöttem az udvarra ebédelni. Gondoltam kicsit megspékelem ezt a délelőttöt egy kis friss levegőn elfogyasztott rögtönzött piknikkel. Ha már sok minden mást ezen kívül nem is nagyon tudok tenni, legalább ennyivel is hozzájárulok az egészségemhez. Egyébként, ahogy látom, rajtam kívül még mások is azon a véleményen voltak, hogy kár lenne bent punnyadni, mikor kint süt a nap, egész jó kis létszámmal összegyűltek az udvaron, sok diák lézeng ide-oda. Elégedett képpel, nagy boldogan kezdtem volna bele kihűlt krumplipürém belapátolásába, mikor is az ajtó kivágódott, ezzel egy időben pedig megjelent egy természeti katasztrófa.
- Mi a taktikád? Áruld el, most azonnal! – robbant ki Anne a kijáraton egyenesen felém megindulva. Hát nagyon úgy tűnik eddig tartott a meghitt, igen csekélyke békém. Mintha csak az ég is megérezte volna Anne tombolását, egyre sötétebb felhők gyűltek a felém közeledő lány felett.
- Ha lenne egy picurka fogalmam is arról, amiről épp hadoválsz, akkor nagyon szívesen elárulnám, de így, esélytelen. - könyököltem fel az asztalra, fejemet megtámasztva. - Mondtam már, hogy mennyire imádom, mikor úgy kezdesz el egy párbeszédet, hogy dunsztom sincs az előzményekről?
- Ne viccelődj! Pontosan tudod, miről beszélek. – huppant le mellém, miközben dühösen összeráncolt szemöldökei kíséretében, parányi redők sorakoztak fel homlokán.
- Nem, még mindig gőzöm sincs. – sóhajtottam belekavarva az előttem lévő – legnagyobb bánatomra – még megkezdetlen krumplipürébe.
- Milyen alvilági módszert vetettél be, mellyel sikerült elérned, hogy még az enyémnél is nagyobb hírnévre tegyél szert? – fonta keresztbe karjait mellkasa előtt.
- Tessék? – kaptam fel fejem a váratlan kérdésre. Gondolatban lepergett előttem több ezer válasz, amik közül ha elsütöttem volna az egyiket, minden bizonnyal tátva maradt volna az a locsi-fecsi szája.

Egy bemelegítő körnek megtette volna talán az, hogy a fiúm vámpír. Vagyis alapból nem mintha a fiúm lenne... Legalábbis erről eddig nem igazán beszéltünk mi is van pontosan kettőnk között. Tulajdonképpen miután elrabolt, - ezt követően fogvatartott a pincéjében egy székhez kötözve, végezetül pár vágást ejtve combomon megcsapolt egy kádban – azóta nem futottunk össze. Ha ezt így előadnám valakinek, biztosra venném, hogy majd megenné az irigység amiért nekem ilyen eseménydús és izgalommal teli hétvégém volt.
Miután hazaszabadultam nehezen tudtam csak előadni a szüleimnek, hogy Anneval tanultunk, tekintve, miképp több mint egy napra eltűntem. Nem számít, új hét kezdődött, ami a múltban történt magunk mögött kell hagyni, most csakis kizárólag a mai napomat kell kibírnom valahogy. Pontosabban jelenleg Anne hisztijét.
- Miért van az, hogy mindenki rólad beszél? – nyafogott továbbra is, semmilyen kíméletet sem mutatva éhes pocakomnak, ki már lelkesen habzsolta volna befelé a menzás krumplipürét. – Magyarázatot követelek!
- Tőlem? Nem én vagyok inkább az, aki magyarázatra szorul? – tártam ki számonkérően karjaim.
- Szeretek a mosdóban lenni. Vagyis most már csak szerettem, múlt időben.
- Mi van? – nevettem fel röhejes kijelentésére.
- Eddig, míg pisiltem, mindig hallgattam, ahogy a lányok rólam pletykálnak, vagy a legtöbb esetben inkább féltékenykedtek rám. Mivel nem tudták, hogy ott vagyok, bármit kikotyogtak, viszont hála neked, mostanában állandóan azt hallom, Jimin így, Jimin úgy, bla bla bla. Rólam már nem is beszélnek! – siránkozott dinka barátnőm.
- Egyszer ebben az átkozott életben lehetne neked is valami normális problémád?! – csaptam le villámat az asztalra, ami egy hangos csörömpölést követően nyekkent párat. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek azon a hisztin, amit az imént nyomott le nekem. – Ahogy sejtem, nem a legszebb dolgokat hordják ott össze rólam.
- Épp ellenkezőleg. – ült ki sejtelmes mosoly arcára. – A legtöbben arról beszélnek, hogy hogyan csípjenek fel.
- Tessék? – akadt meg torkomon a krumplipüré. Ezt valahogy nem tudom elképzelni, olyan hihetetlenül hangzik, azok után a gyötrelmek után, kétlem, hogy bárki is egy pont ilyen srácra vágyik, mint én.
- Bizony! Bajkeverő hírneved van. Tudod, a rosszfiúk bejönnek a csajoknak. – kacsintott.
- Váó! Úgy látszik kiemelkedtem az idegbajos gyilkos szerepéből.
- Ki ám. – nyalt végig alsó ajkán. – Kár, hogy már foglalt vagy.
- Mi? Ki? Én? Foglalt? – soroltam szaggatottan egymás után a szavakat. Szemöldököm számonkérően húztam fel a váratlan állítására.
- Aham, ha nem lennél az, akkor Hoseok pajtás miért bámul minket szúrósan már egy ideje? – biccentett fejével hátam mögé. – Tekintetével tisztára azt sugallja, hogy „ne nyúlj hozzá, ő az enyém!"
- Mi van? – készültem tengelyem körüli megpördülésre, hogy megszemléljem valóban ott áll-e.