Vérszomj | HOPEMIN

13.rész

Egy borzalmas éjszakán estem át. Egy olyan gyötrelemmel teli éjszakán, melyhez foghatót még legádázabb ellenségemnek se kívánnék.
Soha nem tapasztaltam még ilyen hatalmas fájdalmat, amit aznap este. Legkegyetlenebb módon kínzott szüntelenül ott, ahol csak ért. Bárcsak testi fájdalom lett volna, hiszen azon – a megfelelő körülmények között, egy hozzáértő segítő támogatásával – sokkal egyszerűbb enyhíteni. Mindössze az elején kellemetlen, akkor kell a legjobban kitartani és tűrni, míg ellátják a sérülést, azonban utána már jóval elviselhetőbb. Csakhogy a lelki fájdalom ennél ezerszer rosszabb. Bármennyire igyekszel begyógyítani megsebzett darabkáid, sehogy sem fog javulni a helyzet. Mindhiába próbálkozik az ember akármilyen módszert is vet be, a végeredmény mindig ugyanaz; teljes megtörtség.
Akárhogy kísérleteztem vele, nem sikerült elfelejtetnem magammal a péntek éjjeli esetet, melynek szemtanúja voltam. Minél jobban erőlködtem kitörölni, annál többször, ráadásul egyre élénkebben játszódott le fejemben újra és újra. Kérdések áradata tömítette meg fejem, melyek szüntelenül próbálták megzavarodott elmém a teljes őrületbe kergetni. „Miért nem segítettem Sarahnak? Miért nem tudtál megmozdulni? Vajon mi lett a másik lánnyal? Hogy érezheti most magát? Hoseok meglátott? Ha észrevett miért nem végzett még velem? Miért nem ölti még meg...?"
Mint egy ördögi kör. Beszippantott magával, s továbbá elereszteni már nem ereszt.
Féltem, hogy mi lesz, ha minden napvilágra kerül. Szemeim előtt már láttam a híradó sávon végigfutó címsort: „Tragikus halál. Egy fiatal lány holttestére talált rá a rendőrség."
Előre tudom, biztosan állattámadásként tűntették volna fel, hiába nem az volt. Ez a legegyszerűbb módja, miképp a lakosság közérzetét nyugalomban tudják tartani. Vigyázniuk kell, hiszen ha a színtiszta igazságot mondanák, garantáltan végigsöpörne a városon egy kolosszális felfordulás. Végül is, ki élne szívesen egy olyan helyen, ahol egy rejtélyes gyilkos, vámpírosdit játszik? Mert tuti ez lenne. Bele se gondolnának, hogy esetleg valóban egy vérszívó az emberölő, mivel az túlságosan valótlan volna. Elkönyvelnék egy pszichopatának és ennyi. Értem én, hogy így nem kell tartani a káosz kitörésétől a városban, azonban mégsem tartom a legeslegjobb megoldásnak.
Szorongtam attól, ha mégis valamilyen úton-módon kitudódik minden, nem fog sokáig tartani az se, hogy rájöjjenek az okokra, sőt vele együtt a körülményekre is. A rendőrségnek csak pár lépésbe, vagy akár csak pár kattintásba került volna, és puff, egy titok sem maradt volna előttük elrejtve. Pusztán egy utcán elhelyezett kamera, és már minden kirakós darabka meg is van. Ha esetleg lett volna ilyen felvétel arról az éjszakáról, egyből beidéztek volna szemtanúként. Ezt a folyamatot, továbbá a vele járó bonyodalmakat szerettem volna a lehető legmesszebb elkerülni. Tartottam tőle, hogy tényleg megfejtenek mindent. Rájönnek Hoseok titkára, szörnyszülöttnek titulálják, illetve azután ki tudja mit műveltek volna vele. Vicces, sőt már ironikus, miszerint rettegek tőle, ennek ellenére a legjobban is aggódok érte.

A rengeteg viszolygásom közül valamiért egyik sem következett be. Nem mintha nem könnyebbültem volna meg, viszont furcsálltam. Gyorsan elrepült a hétvége, de ennek a szörnyű gyilkosságnak se híre, se hamva, még csak eltűnt személyként sem jelentették be. És ebben tízezer százalékban biztos vagyok, ugyanis minden nap fél óránként kérdezgettem apát arról, hogy értesítették-e valami újabb esetről. Amennyit faggattam erről, kétségtelenül is egyfajta gyanakvást indítottam el benne, minek következtében egyre szúrósabban méregetett. Hiába próbált nyugtatni, egyszerűen nem bírtam magammal. Nekem nagyon nem stimmel itt valami. Meghalt egy ember! Meghalt egy ártatlan lány, még sincs semmilyen hír sem róla. Ez normál esetekben nem így szokott működni. Ó, ja már mindent értek. Ugyebár normál esetekben... de ez egyáltalán, még csak egy parányit sem nevezhető normálisnak. Jelenlegi világom belépett, egy ismeretlen, szürreális dimenzióba.
Momentán az aznap éjjel történt megrázó balesetről, rajtam, Hoseokon és azon a lányon kívül senki sem tud. Nem hagy nyugodni egy érzés, mely egyre jobban motoszkál bennem, hogy esetleg valaki a háttérből irányítja a szálakat. Kénye-kedve szerint húzogatja a cérnákat, és ha úgy gondolja, egy mozdulattal elvágja őket. És mégis kinek lehet akkora befolyása, miszerint akár egy gyilkosságot is képes elsöpörni a föld színéről? Csak egyetlen ilyen személyt ismerek, történetesen a szadista szörnyeteget, Hoseokot. Ki kell derítenem miként művelte mind ezt. Muszáj megtalálnom az egyetlen embert, aki még ott volt, amellett látott is mindent. Meg kell keresnem azt a lányt.