Vérszomj | HOPEMIN

12.rész

- Ez gyönyörű - ámultam, tekintetemet le sem véve az égről. Életemben nem láttam ilyen bámulatos természeti csodát. Tengernyi csillag borította be az éjszakai égboltot, s mint örök, ki nem aludható forrás, úgy ragyogták be az egészet. A gigantikus fényáradat láttán szám is tátva maradt, ami lássuk be, elég hihetetlen tekintve, hogy szinte mindenhez szoktam megjegyzéseket fűzni. Viszont most egyszerűen csak némán gyönyörködtem. Mindig is tudtam, hogy rengeteg csillag van az égen, na de hogy ennyi? A belvárosban nem igen találkozhatunk ilyen látvánnyal, hiszen ott az utcai lámpák uralkodnak. Megszerzik a fényt és nem közösködnek a csillagokkal, csak maguknak akarják. Ahhoz, hogy részesei lehessünk ilyen káprázatos élménynek, a megszokott, világos környezetünket hátrahagyva szembe kell néznünk a sötétséggel.
- Reméltem, hogy tetszeni fog. – villantotta meg szívmelengető mosolyát. Hogy tetszik-e? Szavakkal aligha lehetne kifejezni, mit is érzek ebben a pillanatban. Mióta felbukkantál az életemben, neked hála mindig újabb és újabb élményeket gyűjtök. Az eddigi sivár mindennapjaim megteltek izgalommal és pezsgéssel. Nem is emlékszem mikor volt utoljára, hogy mosollyal az arcomon mentem iskolába, vagy, hogy egyáltalán lelkesen keltem fel reggel. Tudom, hogy megéri boldognak lennem, mert te ott leszel. Ott fogsz várni a tornácunkon, ott fogsz állni a szekrényemnél, ott fogsz ülni az ebédlőben velem szemben és mosolyogni fogsz. Bármilyen helyzetbe kerülök, ha csak ezekre gondolok, egyből kihúz az elfojtó burokból, ami készül bekebelezni. És ezek még csak egy kis töredéke azoknak a dolgoknak, amik azóta ajándékoztak meg mióta belecsöppentél lusta kis életembe. Ezeket mind neked köszönhetem. Megtaláltam az életem értelmét Benned. Köszönöm Hoseok. Köszönöm, hogy van kit szeretnem. 
- Ahol az éj a legjobban uralkodik, ott világítanak legszebben a csillagok. - súgta gyengéden fülembe. Értem már miért rángatott ide magával, hiszen se egy lámpa se semmi, ami ellophatná a csillagok elől a tündöklést.
Fejemet hátradöntve, nyakamat vállán pihentettem meg. Hoseok, mintha csak erre várt volna, arcát hajlatomba fúrta. Nagyot szippantott, azután lassan végighúzta nyelvét érzékeny bőrömön. Szervezetem, mint egy túlfűtött vágybomba, úgy reagált. Ó, de még mennyire túlfűtötten. A számon feltörő élvezettel teli sóhaj még engem is meglepett. Hoseok nem sokat habozott, heves reakciómat kihasználva egyből apró puszikkal kezdte behinteni nyakam minden egyes pontját.
Élveztem. Bár kiszolgáltatott helyzetbe vagyok, még így is kínos beismernem, de élveztem.
Ajkaival kipuhatolózott magának egy pontot, majd erősen szívni kezdte. Fejemet oldalra döntöttem, ezzel még több hozzáférést adva neki nyakamhoz. A szívogatás felváltva óvatosan megharapdálta. Kész végem. Minden egyes érintésétől még többet akarok. Az érzelmeim felülkerekedtek rajtam, számon egyre intenzívebb nyögések szöktek ki, mintha nem is én irányítottam volna testem. Szervezetem egy időzített bomba, ha így folytatja, bármelyik pillanatban robbanhat. Viszont Hoseok nem tágított. Fogaival még mindig azt a részt mardosta, egyre erősebb és határozottabb harapások érték bőröm.
- Áh, ez fháj. - nyöszörögtem próbálva lazítani masszív szorításából. Bármennyire ficánkolódtam ölében, egy pillanatra sem engedett. Mozgolódtam össze-vissza, még mit sem sejtve az elkövetkező történésekből. Éles szúrást éreztem, mely belehasított vékony bőrömbe. Következő pillanatban egy erős lökés ért hátulról és csak azt láttam, hogy Hoseok kezét szája elé kapva, lesokkolva mered arra a pontra, ahol még az előbb kényeztetett. Kezemet reflexből nyakamhoz kaptam. Meleg folyadék csurgott végig ujjaimon. Ez vér?! Az én vérem? Az eddig nyugodt légzésem szaggatottá vált és pánikszerűen egyre nagyobbakat szívtam, nehogy elájuljak. Tekintetem rémülten kaptam a mögöttem álló fiú felé.
- Ne gyere a közelembe! – mordult rám. Szemeiből izzott az undor és a megvetés. Lassan araszolva távolodni kezdett tőlem, majd hátat fordítva eszeveszett tempóban elindult a sötét éjszakában. A most pillanatok alatt lejátszódó események sokkhatásként értek. Percekig csak ledermedve bámultam a földet, kezemet nyakamhoz szorítva. Mégis mi történt? Esküszöm nem csináltam semmit! Viszont akkor miért érzem mégis úgy, hogy ez az én hibám? Összeszedve maradék erőmet feltápászkodtam és az elrohanó Hoseok után eredtem. Sötétben botladozva igyekeztem megtalálni a visszautat a kerítés túloldalára. Miért? Miért kellett ennek a mámorító pillanatnak ilyen véget érnie? Olyan tökéletesen haladt minden, hogy válthatott át ilyen fordulatba? Ó, persze, hogy is felejthettem el? Hiszen nálam ez természetes. Amint egy parányi boldogsághoz jutok, a sors kétszeresen veszi el tőlem és változtatja pokollá. És miért is? Mert ez az életem.