𝗕𝗹𝗼𝗼𝗱, 𝗦𝘄𝗲𝗮𝘁 𝗮𝗻𝗱 𝗧𝗲𝗮𝗿𝘀 | ᵗᵃᵉᵏᵒᵒᵏ

01: szobor

Mikor azt hinnéd, hogy több semmitmondó kérdést nem fog feltenni, de erre benyög még egyet, amiktől már szívesen másznál falra.

Ismerős szituáció.

Hogy kicsoda ez az állandóan kérdezgető hapsi?

Hát az én szuper szexi és jóképű, fiatal pszichológusom.

Igaz, magam se vagyok valami öreg, sőt fiatalabb, mint ő, de mégis, minek ennyi kérdés?

Kedvencem a: „Hogy vagy ma?" „Jól aludtál?" És ehhez hasonlók.

Utolsó kérdése is egy ilyesfajtára sikeredett.

- Szóval Taehyung, hogy érezted ma magad? – komolyan, annyira elavult, és ha ez nem lenne elég, mindig írogat valamit abba a kék, kissé ütött-kopott kisnoteszébe. Idegesítő.

- Felettébb boldogan, köszönöm kérdését.

- Taehyung, kérlek, ne legyél cinikus. Segíteni próbálok. Legalább próbáld meg. – mondta ki e szavakat, közben pedig kigombolta az ingje legfelső gombját. Tényleg? Pont előttem? Direkt?

- Jungkook. Miért csinálja ezt? Direkt? – nem is gondolkoztam, csupán kimondtam azt, amire gondoltam. Ő mondja állandóan, hogy az őszinteség a legfontosabb. Tessék, itt van az őszinteséged!

- Ugyan mit? Nem teljesen értelek. Elmondanád részletesebben? – szinte elsőre leesett, hogy arra megy ki a játék, hogy újat tudjon meg, és hogy beszélgessünk. Most volt is kedvem hozzá.

- Ezt. Tudja, pontosan tudom, hogy tudja, hogy meleg vagyok és előttem gombolja ki a fehér – ami szinte átlátszó – ingjét és ez mellett még ráadásul, fogadok, hogy avval is tisztában van, hogy nem közömbös számomra, mint férfi. – nem láttam arcán meglepettséget, csupán önbizalmat és kíváncsiságot.

- Így gondolod? Hogy jutottál erre a következtetésre? – kérdezte, és visszagombolta ingje gombját. Piszkosul szexi volt, legszívesebben letéptem volna róla, de fogadok, méregdrága ingről van szó, így visszafogtam magam.

- Abból gondolom, hogy mivel maga egy pszichológus, ezért tisztába van azzal is, hogy az ember milyen és melyik testbeszéde mit jelent. Nincs igazam, doktor úr?

- Valóban jó felé gondolkozol Taehyung. Esetleg nincs valami, amiről konkrétan szeretnél beszélni? – kérdezte meg megint ezt a kérdést, amit minden egyes nap feltesz. Már untam.

- Nincs. – letudtam ennyivel a választ, próbáltam minél kevesebb érzelmet beletenni a beszélgetésbe, nehogy valamit kiolvasson belőlem Jungkook.

- Látom visszatértünk, ahhoz a makacs és szűkszavú Taehyunghoz. Miért? – felállt székéből és egy kis szekrényhez sétált, kinyitotta és kivett belőle egy apró szobrocskát.

- Mit akar azzal?

- Ne kérdéssel felelj egy kérdésre, kérlek. A másik dolog, meg, hogy sose hadd, hogy bármi elvegye a figyelmed, amikor egy komoly témáról beszélsz. – okított ki, és már a székében ült újra, azt az apró szobrot vizslatva.

- Elnézést. Magának fontos az a tárgy? – kérdeztem, mert kíváncsivá tett, hogy miért most vette először ki onnan és miért néz rá olyan szemekkel.

- Meg szeretnéd nézni? – kérdezte tőlem – Igen! – válaszoltam neki, mert érdekelt mit tud az a szobor.

- Ez az én őrangyalom. Mindig itt van és figyel, időnként, ha segítség kell, segít is. – mondta teljesen belemerülve abba, amit mond.

- Maga hisz ilyenekben? – felszaladt szemöldököm, azon, hogy Jungkook ennyire hisz egy nem létező dologban.

- Te talán nem?