𝗕𝗹𝗼𝗼𝗱, 𝗦𝘄𝗲𝗮𝘁 𝗮𝗻𝗱 𝗧𝗲𝗮𝗿𝘀 | ᵗᵃᵉᵏᵒᵒᵏ

07: ölelés

Az ajtó pedig kinyílt, még csak meg sem kérdezte, hogy ki az, csak úgy beengedett.

Talán látott volna, vagy mást vár?

Amint felérek, megtudom.

Nehézkesen vettem a lépcsőfokokat, még mindig volt bennem egy kis félsz, de erősen próbáltam legyőzni.

Az ajtajához értem és bekopogtam, mire egy halk ꞌSzabadꞌ volt rá a válasz.

Kissé remegő kézzel lenyomtam a kilincset és amint megláttam előtört bennem minden emlék.

Minden, ami jó, és minden, ami rossz.

Rám emelte a tekintetét és csak zavartságot tudtam az arcáról leolvasni.

Testsúlyát áthelyezte a jobb lábára, és próbált felém sétálni, de végül csak egy lépést tett felém.

Én pedig ott álltam bambán és furcsán az ajtóban.

Egyikünk sem tudta mi tévő legyen, de végül az idősebb kezdeményezett, és kérte, hogy fáradjak beljebb.

Megköszöntem, az ajtót magam után becsuktam és az egyik szék felé kezdtem el sétálni.

Közben pedig végig őt néztem, és ő se tett máshogy, végig engem bámult.

Miután kényelembe helyeztem magam, és ő is helyet foglalt, kérdőn nézett rám és mintha várta volna, hogy megnyíljak, és mondjam, mégis mi a fészkes fenéért vagyok itt, de egyszerűen még nem tudtam kimondani.

Sötétbarna íriszeibe belenézve elveszettnek éreztem magam és valahogy megnyugtatott közelsége.

- Jungkook? – kezdtem el beszélgetni és féltem. Ironikus. Pont én félek.

- Tessék? – nyugodt volt, de azért gyorsabban vette a levegőt, mint ahogyan kellett volna.

- Múltkor miért voltál, olyan, amilyen? – annyi más kérdésem volt még, de ez az egy gondolkodás nélkül csúszott ki számon, ami persze az idegességtől nem csengett tisztán.

- Taehyung, szerintem ezt már elmondtam neked. Nem tartozik rád. – még mindig ellenségesen viselkedik és nem hajlandó elmondani.

- De én szeretném tudni az igazi okát.

- Én pedig azt szeretném tudni, hogy miért vagy itt, mert biztosan nem azért, hogy megtudakold, hogy miért voltam veled olyan, amilyen. Szóval, ki vele. – nézett rám és mintha a lelkembe látott volna, erős és mély pillantással bámult engem és ez kissé megingatta az érzéseimet.

Sírva fakadtam, mint egy kis gyerek.

Ez még nekem is sok volt.

Megjártam én már hegyet-poklot, de ez még azoknál is rosszabb, és durvább volt.

Semmilyen hang nem jött ki a számon, csak szipogás és itt-ott egy halkabb nyögés.

Jungkook csak élesen figyelt, és mért végig, mostanra már vagy harmadszor, de az ő szája is csak sóhajokat hallatott.

- Jungkook, baj van... – halkultam el mondandóm végére és próbáltam tisztességes mennyiségű oxigénhez juttatni magam, kisebb-nagyobb sikerrel.

- Mondjad. Meghallgatlak, végül is a pszichológusod vagyok, kötelességem segíteni neked. – komoran beszélt és a legrosszabb, hogy ugyanolyan érzelemmentesen is, mint amikor összevesztünk. – Bízhatsz bennem. Ha azért nem mered elmondani, mert félsz, hogy az lesz, mint múltkor, akkor megnyugtatlak, hogy az soha többé nem fordul elő. Az a nap egy rossz nap volt, számomra és számodra is. Sajnálom utólag is, nem tudtam mit kezdeni azzal a szituációval, és így reagáltam le, sajnálom. – megnyugodtam eléggé ahhoz, hogy elmondjam neki, de hogyan?