𝗕𝗹𝗼𝗼𝗱, 𝗦𝘄𝗲𝗮𝘁 𝗮𝗻𝗱 𝗧𝗲𝗮𝗿𝘀 | ᵗᵃᵉᵏᵒᵒᵏ

13: álom

- Ez fájt! – erélyesen beszélt, de lepergett rólam. Ő akarta. – Taehyung! Lassabban! – szinte kiabálta a nevem, és ekkor éreztem, hogy újra a magam ura vagyok.

- Nagyon durva voltam? – félve kérdeztem, és pillantottam rá.

- Igen, de semmi baj. Újra Te vagy az, szóval minden jó. – bíztatóan mosolygott, és egy homlok puszival ajándékozott meg.

- Még így is akarod folytatni? Mi van, ha egyszer nem állok le és olyat teszek, amit amúgy nem tennék? – aggodalmaskodtam.

- Pontosan. – mondta – Kimondtad. Nem Te tennéd, így nem is te volnál az, akit hibáztatnék. – megnyugtatóan csengett a hangja ebben a nagynak mondható szobában.

- Szeretnéd folytatni? – kérdeztem tőle.

- Ha megbocsájtasz, nekem ennyi elég volt egy estére, de ígérem, máskor befejezzük. Menjünk aludni.

- Képtelen vagyok elhinni, hogy mind ennek tetejébe, te képes vagy velem aludni és folytatni mindezt. Hihetetlen. – zavartság ült az arcomra, és immáron egymás mellett foglaltunk helyet.

- Egyszerű. Megbabonáztál, és hiába titkolnám, akkor se tudnám. De mindenképp örülök neki, hogy ez így alakult. Kitartok ez mellett, és melletted is, szóval nem kell aggódnod. – bíztatóan bólogatott és vont ölelésbe.

- Mégis honnan volt erre pénzed Jungkook? Mennyibe került ez? – megszakítottam az ölelést, hogy szemét tudjam fürkészni, valamilyen jelért.

- Szerintem nem ez a lényeg. – megcsókolt. Úgy igazából, nyelvesen, és mondhatom, a legjobb csókjaim közé fogom sorolni.

- Megyünk aludni? – ásítva tettem fel a kérdést, és Jungkook pedig jót kuncogott rajta.

- Aranyos vagy. – belesúgta fülembe, de úgy, hogy ajkai szinte súrolták fülemet.

- Én nem is vagyok. – vágtam olyan arcot, mintha durcáskodnék, de végül engedtem belőle, és összebújva hajtottuk álomra a fejünket.

Reggel mozgolódásra keltem fel, és ledöbbenve vettem észre, hogy Jungkook rakodik.

Minek rakodik?

Ez valami szokás itt?

Vagy mi?

Szemeimet dörzsölve ültem fel az ágyon és meztelen testemre pillantottam. Oh.

- Jungkook! Mi így aludtunk? – akadtam ki, azért mégse mindegy, hogy mit csináltunk.

- Először boxerban aludtál, de álmodban valahogy leerőszakoltad magadról. Hidd el, pont ennyire voltam én is meglepődve, mint ahogyan most te. – kacsintott rám, én pedig szégyenlősen lehajtott fejjel folytattam a mondandóm.

- Egyébként, Jó reggelt. – megkerestem az elveszett alsómat, és magamra kaptam, hogy Jungkook véletlenül se lásson meg.

- Neked is, hogy aludtál? – még mindig rakodott.

- Jól, viszonylag jól. Igazából olyan álmaim voltak, hogy bele gondolok és elpirulok. – felnevettem visszagondolva az álmokra.

- Kivel álmodtál pikáns dolgokat? – látszott, hogy félre értette, de még mennyire, hogy félre értette.

- Igazság szerint, nem pikáns álmom volt... – szemem sarkából bámultam rá, várva, hogy mikor esik le neki, hogy miről is álmodtam.

Tágra nyílt szemei, gyorsabb pislogásai, a hirtelen sok levegő vétel, és már ő is tudta, hogy mi a fészkes fenéről van itt szó. – Pontosan mit álmodtál?

- Gyilkolóst. Jungkook, olyan jó volt. Az egész egy játék koncepcióján alapult. Mindenki kapott valamilyen eszközt, én speciel egy kést, ami pont jól illeszkedett a kezembe. Ezután beengedtek minket egy erdőbe, ahol megadott számú ember; bűnöző, gyerek, felnőtt, férfi, nő, öreg volt elrejtőzködve. Minket – gyilkosokat, vagy más néven megmentőket – különböző csoportokba szedtek. A mi csapatunk neve a Blood, Sweat and Tears volt, ugyanis a módszerünk abból állt, hogy először vérzett az illető, utána olyan állapotba hoztuk, hogy izzadjon meg, végül a végére, annyira kínkeserves helyzetbe hoztuk, hogy minő egyszerűséggel elbőgte magát. Az egész gyilkolásnak a vége pedig emberfüggő volt, mindenki máshogy tette meg. Én a meglévő összes tudásomat összehozva szabadultam meg tőlük. Na, szóval, ugye ott voltunk erdőben. Mindenhol, szinte bárhol találhattál áldozatot, a lényege a játéknak az volt, hogy ki öl meg több embert 4 óra leforgása alatt. Szerinted ki nyert? – vigyorogtam, mint egy vadalma és vártam miként válaszolt Jungkook.

- Te? – félve kérdezett rá. – Szinte biztos, hogy te.

- Hát ki más? – elkeseredtem, hogy ő nem örült a sikeremnek, még, ha az álombeli is volt.

- Készülődj! – utasított, és csak most vettem észre, hogy ő már fel van öltözve, haja meg van csinálva és szinte csillog-villog a szoba. – Lassan indulunk.

- Te kitakarítottad a szobát? – felvont szemöldökkel vizslattam őt, ő pedig egy kis bólintással válaszolt. – Minek?

- Mert iszonyatos rendetlenség uralkodott itt. Nem tudom, hogy csináltuk, de kegyetlenül nézett ki a szoba.

- Végül is, nem sakkozni jöttünk ide, hanem egy légyottra volt kibérelve, aztán majdnem gyilkosság lett belőle. – felkacagtam és megmosolyogtam a gondolatot, mikor is realizáltam, hogy az előbbi mondatot hangosan mondtam ki.

- Hogy mi? Te... te meg akartál... ölni? – nyelt egyet, és kissé hátrább lépett tőlem, mint aki elveszítette a bizalmát, vagy egy kis félelmet szerzett.

- Nem, dehogy, színtiszta vicc volt. Látnod kellett volna az arcod. – mentenem kellett a menthetőt. Még hamisan is elkezdtem röhögni, hogy hihetőbb legyen a mesém.

- Jól van, már megijedtem. Na, készülődj. Délig el kell hagynunk a szobát. – ruháimat elém rakta, én meg jó kisfiú módjára elkezdtem őket magamra venni.

- Kész vagyok. – mellém jött, majd végig mért.

- Jól nézel ki, ma jobban, mint tegnap.

- Igazán briliáns a bókolási tudásod. – osztottam meg vele meglátásom, ő pedig nem értette miről beszélek.

- Tudom.

- Na, elég lesz, menjünk. – fogtam meg a kabátom, és mire kiértünk a folyosóra, már magamra is kaptam. Jungkook a jobbomon sétált, azonban most nem tisztelt meg avval, hogy kezét enyémbe kulcsolta. Rosszul esett, de megértettem.  

Hazafelé tartottunk az autóval és egy szót sem szóltunk az út folyamán.

A házam előtt megállt.

Kiszállt.

Kinyitotta az ajtómat.

Kimásztam a járműből, elköszöntünk és ennyi.

Elhúzott.

Miért van olyan érzésem, hogy nem látom többé?