War Zone

2. fejezet

Olivia

Az érzés, miszerint valóban életem eddigi legnagyobb – és nagy eséllyel utolsó – hibáját követtem el azzal, hogy nem hallgattam a belső hangomra – vagyis inkább az apám hangjára – egyre inkább bebizonyosodni látszott, miután a kocsi hátsó ülésére löktek.
De csak miután tettek róla, hogy a kezeimet se tudjam mozgatni, noha a szememet takaró kendőnek köszönhetően nem mentem volna túl sokra, arról nem is beszélve, hogy az egyikük közvetlenül mellettem ült, hogy még csak véletlenül se próbálkozzak semmivel.

Megmondtam mi történik, ha nem vigyázol.

Csak tudtam volna, ezt most melyikünk mondja.

Egész életemben betartottam a szabályokat. Még azután is, hogy minden elromlott, és nem volt, aki tovább felügyeljen, akkor sem tértem le a kijelölt útról. Szót fogadtam a gondviselőmnek, sosem hagytam, hogy a gyászom lázadásba torkolljon. Kitűnő tanuló voltam. Alig jártam el otthonról, és ha mégis, a takarodó előtt hazaértem. Nem drogoztam, nem dohányoztam, és ellentétben a korosztályom nagy részével, szinte alig ittam. Mindent megtettem, hogy jó legyek.

Mégis hogy kerültem ide? Hogy lehet, hogy egyszer lépek félre és minden tönkremegy?

- Elmondom, mi fog történni – szólt mellőlem az egyikük. Az emlékeim a Preston nevű férfira tippeltek – Most szépen leveszem rólad a kendőt, és te nyugton maradsz. Ha mégsem sikerül, nagyon szívesen elejét veszem a további problémáknak. Értetted?

Nem volt nehéz, hogy összerakjam, a probléma én vagyok.

- Ugye tudjátok, hogy keresni fognak? – kérdeztem vissza kapásból, de már meg is bántam.

Nem úgy tűnt, mintha bármelyiket is meghatottam volna az üres fenyegetésemmel.

- A barátnőidre gondolsz? – Nem láttam az arcát, de a bőröm alatt éreztem az önelégült vigyorát. - Kérlek, juttasd majd eszembe, hogy elkérjem a szőke számát. Úgy tűnt, az esete vagyok.

A puszta gondolattól, hogy bármi köze legyen Angie-hez, rosszullét kerülgetett.

- Baszd meg! – sziszegtem.

De igyekeztem nem kimutatni, mennyire megviselt a tény, miszerint emlékezett arra a néhány pillanatra, amikor látott minket a klubban. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki aggódik amiatt, hogy bárki is kereshet engem, ettől pedig próbáltam nem elveszíteni a maradék lélekjelenlétem. Jóllehet, ha kellően belegondoltam, elég elképzelhetetlen, hogy a végigbulizott este után bármelyik lánynak is az eszébe jussak holnap kora délutánig. Engem ismerve jogosan feltételezhették, hogy szimplán meguntam a bulizást, és leléptem.

Szinte örökkévalóságnak tűnt, mire végre eljutottunk odáig, hogy kirángattak ki a kocsiból és az egyikük lehúzta a fejemről a kendőt.

Lámpák híján az egész terület a sötétségbe burkolózott, egyedül a holdfény adott némi világítást. Az épület, amely fölénk tornyosult, egy raktárhoz hasonlított, az ablakokra ragadt mocsokból és az omladozó vakolatból azonban elég nyilvánvaló volt, hogy senki nem használja. Az egyetlen, ami elárulta, hogy nem mi vagyunk az egyetlen lelkek errefelé, a városi terepjáró, ami néhány méterrel odébb parkolt.

- Mozgás! – a sötét hajú férfi taszított egyet rajtam, mire kénytelen voltam megindulni.

Az ajtó túloldalán, amely korábban vészkijárat lehetett, egy szűk közlekedő indult. A cipőm kopogását visszaverték a falak. Egyetlen hang sem jelezte, hogy bárki más itt lenne rajtunk kívül.