War Zone

9. fejezet

Olivia

Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, mióta lefeküdtem aludni, azonban miután többszörös sikertelen próbálkozás után sem tudtam elaludni - hiába vetettem be mindent, ami korábban mindig bevált az egyetemi éveim alatt, hiába voltam állandó stresszben – valahogy mégis a konyhában találtam magam, ahogy egy pohár víz után nyúlok.
Bár sejtettem, hogy nem a víz fogja elérni, hogy álmos legyek, azt gondoltam, egy séta a házban talán segíthet, meg amúgy sem ártana végre kiigazodnom legalább az alap helyiségek között, ha már úgysem szabadulok innen egyhamar.

Őrültség vagy sem, egy részem kénytelen volt beismerni, járhattam volna sokkal rosszabbul is. Már ha a dolgok azon részét néztem, ebben a házban minden megvolt, amiről a hozzám hasonló közember még csak álmodni sem mert. Vagy ha mégis, ez az álom volt az, amelyet a lelki szemei előtt tartott, amikor rászánta azt a két dollárt a lottószelvényére a sarki boltban.

Konyha a legmodernebb felszereléssel, fürdőszobák, amelyek valószínűleg egy luxusszállodát is szégyenbe helyeznének, és akkor azt a medencét a kertben meg sem említem. Azonban eszem ágában sem volt ezzel nyugtatni a másik részem, ami viszont legszívesebben üvöltve menekült volna, amerre csak a szem ellát, de ebben igencsak megakadályozta a tudat, miszerint nagy valószínűséggel a kaput sem érné el élve.

És bár Scott figyelmeztetése ellenére sem tudtam szabadulni a feltételezéstől, miszerint Liam valójában nem bántana, mégsem akartam kockáztatni. Nem, miután végre valahára mást is kaptam tőle fenyegetéseken és cinikus megjegyzéseken kívül. Még akkor is, ha ez egy olyan oldala volt, amivel még nem igazán tudtam mit kezdeni, és amire gondolni sem tudtam anélkül, hogy a fejemben lévő hang rám ne förmedjen, nagyon rossz úton haladok.

Bármerre is legyen az arra.

- A picsába már ezzel az egésszel! – motyogtam csak úgy általánosságban, ahogy éppen a konyhaszekrény felé ágaskodtam, hogy elérjek egy poharat. Aminek persze a legfelső polcon kellett lennie, hogy még csak véletlenül se menjen egy ilyen pitiáner dolog egyszerűen. – Oké, feladom – nyögtem, és a bárpultnál lévő székek egyikéért nyúltam, és egy mozdulattal felálltam rá. –  Az alacsonyak meg rohadjanak meg...

Csak akkor tűnt fel, hogy a szomszédos szekrényt lelakatolták.

A szemöldököm a homlokomra ugrott.

Mégis mi lehet elzárni egy konyhában?

A hátam mögött valaki megköszörülte a torkát, mire kis híján lefordultam a székről. Ahogy lassan megfordultam, Liam közönyös arckifejezése tárult elém.

Rögtön mentegetőzésbe fogtam:

- Én csak...

Azonban miután rájöttem, hogy a helyzet már ennél nyilvánvalóbb nem is lehetne, inkább becsuktam a szám.

Vele ellentétben, aki látszólag igencsak azon volt, hogy megválogassa a szavait, miközben tetőtől talpig végig mért, még annál is intenzívebben, mint amikor az a ruha volt rajtam.
Felesleges megemlítenem, hogy az alváshoz viselt darabjaim sem takartak sokkal többet. Sőt.
Egy túlméretezett pólón és bugyin kívül semmi sem mentett meg a tekintetétől. Hogy a helyzet még kellemetlenebbé váljon, az utóbbi igencsak szép kilátást adott a hátsó felemre.

Komolyan ideje lenne, hogy valaki jó erősen pofon vágjon a remek ötleteimért.

- Nem tudok aludni – fejeztem be végül mégis.

Liam felvonta a szemöldökét, miután nagy nehezen képes volt elszakítani a pillantását a hiányos öltözetemről.

- És ezért gondoltad, megmászod a konyhát hajlani kettőkor? – kérdezte végül.