War Zone

7. fejezet

Olivia

Dacára, hogy sosem voltam az a sokáig alvó típus, rendkívül nehezemre esett nem átkot szórni a világra, amikor meghallottam az ébresztő összetéveszthetetlen hangját pontban hét óra harminckor. Egy fájdalmas nyögés kíséretében az oldalamra gördültem, és lenyomtam az éjjeliszekrényen található vekkert. Igen, valóban egy vekker volt. A kinézete alapján úgy saccoltam, legalább ezeréves lehet és talán már nem is működik, de szerencsére nem hagyott cserben. A telefonom még mindig ott keringett valahol Scott, Liam vagy a fene se tudta kinek tulajdonában.

Bárki is hagyta itt nekem, magam előtt láttam a rohadék vigyort az arcán, miközben már előző este beállítottam, mivel nem akartam rögtön az első nap kihúzni a gyufát azzal, hogy nem kelek fel.

Kellett néhány perc, mire összeszedtem magam annyira, hogy fel tudjak ülni az ágyban, újabb két perc elteltével pedig már a fürdőszoba felé tartottam. Nem kaptam instrukciót az aznapi viseletemet illetően, de úgy véltem, a kényelmességgel nem lőhetek félre, így habozás nélkül húztam magamra egy fekete jóganadrágot a kupacból és egy pulcsit. Miután a kezembe akadt egy sportmelltartó is, újra emlékeztettem magam, hogy tartozom még egy köszönettel Alessiának, ha már tegnap nem sikerült összefutnom vele. Tényleg mindenre gondolt.

Villámgyorsan magamra kaptam mindent, majd a pulcsit a vállamra kapva siettem ki a szobából. Egyedül a folyosón jutott el a tudatomig, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, hová kéne mennem.

- Hát ez egyszerűen csodás – morogtam.

Magamban pedig elküldtem a jó büdös francba Liam-et, legalább háromszor, amiért képtelen volt ezt az apró információt megosztani velem tegnap este, ahelyett, hogy a sarokba szorít és az arcomba mászik. Aztán persze kedvem támadt magamnak is lekeverni egyet így utólag, amiért a puszta emlékek hatására megremegtek a térdeim, és nem feltétlenül a félelemtől.

A tény, hogy Liam frusztráló volt, nem írta le elég hűen a valóságot. Még ha a kibaszott szót is hozzá csatoltam, akkor sem teljesen. A világ összes negatív jelzője sem lett volna elég, amivel leírhattam volna, miként mászott a fejembe és a bőröm alá cirka két nap ismeretség után.

Rettegnem kellett volna tőle. Minden ésszerű gondolatom ezt sugallta, hogy maradjak tisztes távolságban tőle. Hogy hagyjam a francba a makacsságom, mert nem ér annyit, hogy az életembe kerüljön, ugyanis eljön majd a pillanat, amikor Liam megunja az ellenállásom. Ennek ellenére másra sem tudtam gondolni, mint arra, hogyan nézett rám tegnap este.

Azt kívántam, bárcsak ne keresett volna meg. Bár ne érdekeltem volna miután lepasszolt Vanessának, ne érdekeltem volna annyira, hogy egyáltalán felém bagózzon. Épp elégszer éreztette, hogy púp vagyok a hátán. Miért nem tudott úgy viselkedni, mintha tényleg így lett volna? Mi a francért kellett felbukkannia, és megkörnyékezni, mint egy ragadozó a prédáját és húzta végig a karmait a védőfalaimon? Elég gyengéden, hogy ne tegyen bennük komolyabb kárt, de elég erősen ahhoz, hogy érezzem a karcolásokat a bőrömön. És miért nézett rám úgy, mintha...

Megdörzsöltem a halántékom.

Állj le! Állj le, mielőtt tényleg beleőrülsz!

Utat engedtem a sóhajnak, amely tegnap este óta nyomta a mellkasom. Ha túl akartam élni itt, muszáj volt összeszednem magam. Meg kellett tanulnom uralkodni az érzelmeimen, és elnyomni azokat a nap végéig, amikor már nem látott senki. Utána tombolhattam.

Útnak indultam a lépcső felé, ugyanis gyanítottam, hogy bárhol is legyen Liam, egészen biztosan nem az emeleten fogom megtalálni. Egy pillanatra felmerült bennem, vajon ez mennyire számít mászkálásnak, amitől Scott óva intett az első estémen, azonban hamar elhessegettem a gondolatot. Ha ők nem voltak hajlandók normálisan elmagyarázni, mi merre van és hova menjek, innentől kezdve viseljék el a következményeit.