11. fejezet

8.9K 414 4
                                    


Olivia


- Nem vagy valami beszédes ma – jegyezte meg Vanessa, kirángatva ezzel a kora reggeli merengésem által okozta kábulatból.

Volt egy sanda gyanúm, hogy nem fogja túl sokáig bírni, miután a raktár felé vezető tíz perces autóút nagy részét csendben töltöttem, miközben végig ő beszélt, aztán amikor bizonyos sztorik végére élt, én egy hümmögéssel reagáltam, vagy nagy ritkán egy-egy szóval.

Na, nem mintha hibáztattam volna, hogy elege van belőlem; elég unalmas társaság lehettem.

- Bocsi – Megdörzsöltem a szemem. – Nem aludtam valami sokat.

Ez végül is nem volt valami nagy hazugság. Valóban problémát okozott az elalvás az elmúlt egy hétben.

Pontosabban egy bizonyos éjszaka óta.

- Nézd, Liv, nem akarlak elkeseríteni, de ha túl akarod élni a mai napot, akkor muszáj lesz koncentrálnod – jegyezte meg Nessa egy szájhúzás kíséretében, a tekintetét az útra szegezve. – Ráadásul Liam-et ismerve ma nem lenne tanácsos magadra haragítani azzal, hogy szétszórt vagy.

A név hallatán ismét görcsbe rándult a gyomrom, mint ahogy a puszta látványától is, valahányszor egymásba futottunk, noha tény és való, hogy az utóbbi nem gyakran történt meg a konyhai incidensünk óta.

Nem mintha meglepődtem volna a felvetésen, hogy Liam esetleg kerül engem, vagy éppen hibáztathattam volna érte. Elvégre elég volt figyelembe vennem a tényt, miszerint közvetlenül a történtek után sem volt képes a szemembe nézni, vagy éppen bármiféle megjegyzést fűzni ahhoz, mégis mi járt a fejében, amikor arra adta magát, hogy megcsókoljon.
Az ezt követő eseményeket pedig már meg sem említem. Leginkább azért sem, mert nem igazán tudtam rájuk gondolni anélkül, hogy egyszerre uralkodjon el rajtam düh, szégyenérzet, és még valami, amitől az egész testem képes volt lángra kapni csupán az emlékképek hatására.

Különösképpen egy testrészem. Talán emiatt akartam a legjobban pofon vágni magam, a józan eszem legalábbis egészen biztosan. A szívem azonban már jóval elnézőbb volt velem.

Nem sok szexuális élményben volt részem addig a pontig, mi több, lényegében egyben sem. De határozottan elmondhattam, életem eddigi huszonegy éve során nem vonzódtam még senkihez sem annyira, mint amennyire Liam-hez azon az estén. Elég jelet kaptam, mikor fújjak visszavonulót, de abban a másodpercben, hogy az ajkai hozzáértek az enyémhez, a kettőnket elválasztó határok megszűntek létezni. Úgy kívántam az érintését, mintha nem ő lett volna az, aki a feje tetejére állította a világomat és aztán erőszakkal a sajátjába hurcolt.

- Oké, mi van veled? – rángatott vissza a valóságba Vanessa. Fel sem tűnt, hogy már a raktárhoz vezető bekötőúton jártunk. – Kezdek tényleg aggódni – nézett rám a szeme sarkából.

- Már mondtam – ásítást színleltem. – Nem tudok aludni. Kényelmetlen az ágy.

- Komolyan? – vonta fel a szemöldökét, ahogy leparkolt egy fekete Volvo mellé.

A hanglejtéséből tudtam, egy szavamat sem hiszi el. De azért nem adtam fel.

- Komolyan.

Lehet, hogy én is kezdtem egész jóra fejleszteni a közönyös álarcomat, de Vanessát még nem sikerült megtévesztenem.

- Fasza – morogta. – Alig egy hónapja laksz velük, de máris kezdesz úgy hárítani, mint egy Marini – Kilökte a kocsiajtót. – Nem tudom, emlékszel-e, de már említettem, hogy téged pont azért bírlak, mert nem vagy olyan, mint ők. Vagy mint mindenki ezen a helyen.

War ZoneWhere stories live. Discover now