War Zone

24. fejezet

Megjegyzés: Tegnap velük álmodtam, így nem lehetett, hogy ne kerüljön ki ez a rész. - Zsó x

Olivia

Gyerünk Liv! Nem lehet olyan rohadt nehéz.

Legalábbis bíztam benne, hogy ha ezt kántálom magamban, akkor könnyebben ráveszem magam arra, hogy felmásszak az előttem magasodó hatalmas mászófalon.
Amivel már hetek óta szemezek, noha csak néhány napja kaptam engedélyt, hogy egyáltalán betegyem a lábam az edzőterembe. De elég volt egyetlen órát eltöltenem a többiek szánakozó - vagy éppen Mandy kárörvendő – tekintete között, és már kedvem támadt felkötni magam. Még ha Vanessa szerint ennek háttérében egyedül az állt, hogy nem igazán tudják megemészteni, az új lány képes volt golyó elé vetni magát az egyikükért.

Ennek ellenére úgy láttam, jobb lenne, ha az első néhány alkalommal inkább a ház alatti konditeremben próbálkozom, és ott is a későbbi órákban, mikor garantáltan nem jön le senki. Jól tudtam, mennyire ki fogom húzni a gyufát ezzel Liam-nél, aki ragaszkodott hozzá, hogy a távolból figyelje, amint Scott szépen lassan rendbe rakja az állóképességem, de megérte a kockázat. Tényleg kezdtem bekattanni. Különben is, ez félig-meddig az ő hibája volt.

Kezdett az agyamra menni, valahányszor felbukkant egy-egy óvatlan pillanatban, én pedig három másodpercen belül ismét a karjai közt találtam magam. A konyhában, mikor senki sem figyelt. A folyosón, ha épp összetalálkoztunk. Nem számít, mennyire sietett, mindig szakított időt arra, hogy tudassa velem, nem felejtette el mi történt azon az éjjelen.

Én? Ha akartam volna, sem tudtam volna kiverni a fejemből. Elég volt rá gondolnom, és komoly önuralmat kellett gyakorolnom, hogy ne keressem meg és könyörögjek neki, csináljon valamit. Akármit. Olyankor bármire hajlandó voltam, csak szűnjön meg a bizsergés.

Esküszöm igyekeztem ellenállni. Tényleg megpróbáltam. De nem tehettem róla, hogy a józan gondolkodásom abban a minutumban cserben hagyott, hogy hozzám ért. Az iránta érzett vágyam mindent elsöpört, még a bizonytalan részemet is, amelyik továbbra sem értette, hová halad ez az egész. Veszélyes játékot játszottam, amiért nem foglalkoztam vele, de nem bírtam leállni. Elvonási tüneteim voltak, ha a nap végéig még mindig nem bukkant fel.

Megráztam a fejem, hogy kiszakítsam magam a gondolataim közül. A jelenben még mindig előttem állt egy akadály, ami legyőzésre várt, és bár a fájdalom a vállam környékén még nem szűnt meg teljesen, meg akartam csinálni. Ha meggebedek és a földről kell összekaparni utána, akkor is

Az alsó ajkamat már véresre haraptam, mikor a kezeimet a fal egy-egy kiálló részére szegeztem. Éreztem, ahogy az adrenalin szépen lassan szétárad bennem, ami némileg biztosított a felől, hogy meg fogom tudni csinálni. De még mennyire, hogy meg fogom csinálni.

Három másodperccel később pedig elrugaszkodtam a földről.

Ahogy sejtettem, a fájdalom a bal oldalamba nyílalt, olyan erővel, hogy kis híján visszaestem a földre, azonban ez a két lépés önmagában többet ért, mint bármi, amit az elmúlt hónapok alatt csináltam, így aztán eszem ágában sem volt meghátrálni. Újra és újra nekiveselkedtem. A tenyerem kidörzsölődött az erőlködéstől, az ujjaim elgémberedtek, de nem adtam fel.

Azzal motiváltam magam, ez talán valamelyest oltja a bennem égő tüzet. Rögtön kétszer elszántabb lettem.

Fogalmam sincs végül mennyi időmbe telt felérni, azonban alighogy értem biztos felületet, megéreztem, hogy mindenem ellepi az izzadtság, a testem pedig kimerültségtől ég. A fájdalom folyamatos lüktetéssé vált, mintha egy idő után feladta volna az elmém ellen való harcot, ettől pedig kishíján felkiáltottam örömömben, ha nem kapkodtam volna oxigén után. Nem volt egy magas fal, úgy tíz méter lehetett, de nekem épp elég kihívás volt.