29. fejezet

8.7K 406 54
                                    



Olivia


Különös, hogy egy apró darab kiszakításával mekkora űr tud keletkezni az emberben. Még furcsább a tompaság, amit fejben okoz.

Túl voltam azon, hogy fájjon, ami történt. Egy egész éjszakát töltöttem vele és majdnem egy egész napot. De egyszer sem sírtam. Azt mondtam magamnak, mindez nem érdemli meg a könnyeimet. Azon felül persze, hogy a sírás tényleg nem változtat semmin.

Húznom kellett egy vonalat és elfogadnom a helyzetet. El kellett fogadnom, hogy a kilátástalanságot. El kellett fogadnom, hogy nem tehetek semmit. El kellett fogadnom, hogy egy olyan férfiért dobog a szívem, akit gyűlölnöm kellene, és aki eltaposná, ha tudná, hogy a birtokában van. Látnom kellett, hogy a fal, ami elválaszott bennünket, valójában sosem tűnt el teljesen és nem is fog, mert amint az egyikünk lép egyet, a másik befalazza a sérült részeket, ahol bejuthatna. Szóval kényszerítettem magam, hogy szembenézzek vele.

Órákon át hagytam, hogy az összes beszélgetésünk újra és újra lejátszódjon előttem, az elsőtől az utolsóig, hogy megértsem, miért. Végignéztem azt a jelenetet, amikor először belenéztem a hűvös kék tekintetébe. Amikor először hozzámért. Amikor először láttam aggodalmat a szemeiben. Amikor azt mondta, erősebb vagyok, mint gondolnám. Az összes csókot. Az összes szenvedélyes pillanatot, mikor csak mi ketten voltunk. Egytől egyig mindent.

Önként fogtam meg a kezét, hogy a sötétségbe vezessen. Nekem kellet megfizetnem érte az árat.

Három kopogás jött az ajtó felől. Összeszorult a gyomrom.

Kivételesen nem várta meg, míg kiszólok, hogy bejöhet. Lassan lenyomta a kilincset.

A bennem kavargó érzések ellenére ugyanaz az izgalom töltött el, mint mindig, valahányszor megláttam őt. De a melegség hiányzott.

Néhány másodpercig szótlanul meredtünk egymásra. Ő az ajtóból, én az ágy végében ülve. Fogalmam sem volt, mit akarhat a tegnapi után. Mindent elmondtunk egymásnak.

Vagy lehet nem azt, amit kellett volna.

- Gyere velem!

Megrökönyödve néztem rá. Alig láthatóan összerezzent.

- Nem foglak bántani.

Volt valami nehéz a hangjában. Mintha bántotta volna, hogy biztosítania kell erről.

Tudtam, hogy nem fog. Nem ezért éreztem, hogy a végtagjaim mázsás súlyúak lennének, miközben felálltam és felé sétáltam. Megvárta amíg mellé érek, aztán kifordult a szobából.

Némán haladtunk egymás mellett a lépcsőig, majd onnan a földszintre. A zavarodottságom akkor kezdett fokozódni, mikor egy olyan ajtóhoz vezetett, ahol még sosem jártam, de nem álltam meg. Követtem őt le a lépcsőn, ahol egy újabb ajtó várt bennünket. Az utóbbi egy mélygarázsba vezetett.

Liam a legközelebbi kocsihoz ment, egy koromfekete Audihoz.

- Szállj be! – intett az anyósülés felé.

Fel sem tűnt, hogy a kezében egy kulcsot szorongat.

Egyre értetlenebb voltam, de a pillantásában valami bíztatáshoz hasonló jelent meg, mintegy megerősítve a korábbi szavait. Úgy tettem, ahogy kért.

A kocsiban a drága bőr illata keveredett a cigarettafüsttel. Az utóbbi nem tett jót a háborgó gyomromnak, de igyekeztem kontrollálni, miközben kihajtottunk a garázsból. Egyikünk sem szólalt meg, ahogy elhagytuk a birtokot, az út további része is csendben telt. Nem ismertem a környéket, ahol haladtunk, de a raktárhoz vezető szakaszt leszámítva nem jártam sehol, mióta itt éltem.

War ZoneWhere stories live. Discover now