War Zone

12. fejezet

Fogadjátok sok szeretettel az egyik legkedvencebb átírt részem <3
- Zs.

Liam

Olyan érzésem volt, mintha újra élném a megismerkedésünk estéjét, miközben ismét végig néztem, ahogy Liv alakja távolodik a raktártól Jai mellett, aki a fekete Volvo-hoz kíséri, amit ő szokott vezetni, majd pedig, ahogy elhajtanak vele. Azonban a különbség az volt, hogy ez alkalommal már nem nézett a háta mögé. Nem mintha egy percig is csodálkoztam volna ezen, vagy éppen a tartózkodó viselkedésén, ami azonnal megragadta a figyelmem, amint belépett az irodába, és kerülni kezdte a tekintetem. Elvégre pontosan tudtam, hogy én kezdtem.

Én voltam az, aki először döntött úgy, hogy kerülni fogja, miután csaknem sikerült megszegnem az elsőszámú szabályomat, amit annak idején felállítottam vele kapcsolatban, amikor kishíján megdugtam őt a konyhapulton.

Nem érsz hozzá leszámítva, amikor muszáj.

Ezt a szabályt egész könnyen tarthattam volna, de Olivia Dyer-nek sikerült már az első perctől kezdve az idegeimre mennie azzal a kurva nagy szájával, és kibaszott magabiztosságával, miközben pontosan tisztában voltam vele, mennyire nem tartozik az én kategóriámba. Mégis, valamiért képtelen voltam túllépni rajta, ettől pedig napról napra egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy tömeggyilkosságot kövessek el a saját raktáramban. De őt megkíméltem volna, hiába ült ki a tekintetébe a rettegés, mint aki attól tartott, bármelyik pillanatban neki ugorhatok. Nagyobb esélyt láttam arra, hogy Brown vérével mossam fel az iroda padlóját, ha nem takarodik el egy percen belül a szemem elől. Midőn szerencse, szorult még annyi józan ész belém, hogy belássam, nem túl megfontolt döntés szabadjára engednem a szörnyeteget, csak mert az egyik emberem a szemem láttára kezdett pofátlan flörtölésbe a friss hússal, akit magamnak akarok.

A megfontolt döntések kardinálisak. A megfontolt döntések miatt jutottam oda, ahova. A megfontolt döntések nyomán vagyok képes elkülöníteni az észszerűt az észszerűtlentől, és mondok nemet az utóbbiakra. A probléma ott kezdődött, hogy mindezt módfelett hamar tettem félrehárom pohár whisky után, amikor úgy estem neki Oliviának, mintha nem lenne holnap.

De ez még önmagában nem volt tragédia. Ez egy olyan apró, hibának sem igazán nevezhető kizökkenés volt részemről, amelyet könnyen helyrehozhattam. Volna.

Ha nem jutottam volna arra a bosszantó felfedezésre, miközben az édes kis zihálását hallgattam, ahogy darabokra hullott az érintésem alatt, hogy úgy illik a karjaimba, mintha mindig is oda tartozott volna. Ez a felfedezés az, amitől az elmúlt néhány napban többet förmedtem rá az emberekre, mint amennyi indokolt volt. Amitől nem tudtam aludni. Amitől minden kibaszott nadrágom rettentő kényelmetlenné vált egy idő után, különösen akkor, ha elcsíptem őt valahol a házban, dacára annak, hogy minden megtettem az utóbbi ellen.

Egy órával hamarabb keltem és mentem el, vagy barikádoztam el magam az irodámban odahaza, és addig dolgoztam, míg kettőt nem láttam mindenből. Gondoskodtam róla, hogy Vanessa lefoglalja, és úgy vigye-hozza, ahogy az nekem a legmegfelelőbb. De hiába kerültem, Oliva Dyer mindenhol ott volt.

Én pedig éreztem, egy gyenge hajszál választ el tőle, hogy megadjam magam a kísértésnek.

- Liam?

Nem siettem vissza a jelenbe. Egyetlen ember volt, aki kopogás nélkül rám törhetett, de még ő is kénytelen volt megvárni, hogy minden figyelmem rá összpontosítsam.