War Zone

20. fejezet

Olivia

Nem mertem hátranézni.

Nem tartottam magam egy gyáva embernek, meggondolatlannak már annál inkább, de annyi óvatosság még belém is szorult, hogy ne mozduljak meg a csípőmet ölelő kéz alatt. Akkor sem, ha égett a bőröm az érintése nyomán.

Nem volt egyedül. Persze, ő sosem volt. Bár a látóteremben csupán Scott és Preston alakja tűnt fel, biztos voltam benne, hogy valaki a hátunk mögött várt Liam reakciójára, vagy épp a következő utasításra, hogyan kezeljék a kialakult helyzetet.

Veszélyes volt Liam közelében lennem, azok után, ami odafent történt. De így, ilyen formában... egyenesen halálos volt. Az ujjai, amelyekkel fel s le simított a karomon, mintha nyugtatni próbálna, épp az ellenkező hatást érték el. Minél tovább játszott velük, annál idegesebb voltam. De az is lehet, hogy pont ez volt a célja. Így akarta a tudtomra adni, mekkora bajban vagyok, amiért így talált rám, Jonah Garcia jelenlétében.

Meg akartam védeni magam. Azt akartam mondani, nem az én hibám, hogy nem csináltam semmit. Mindamellett azonban, hogy nem tehettem meg, semmi oka nem volt arra, hogy higgyen nekem. Bármi is történt köztünk, bármi is változott meg, mikor meglőttek, Liam egyszer sem biztosított afelől, hogy megbízna bennem. Én sem tettem, egészen addig a momentumig, míg rá nem jöttem, hagyhatott volna meghalni azon az estén, mégsem tette.

Ellentétben velem, Jonah egy cseppet sem festett úgy, mint akit rosszalkodáson kaptak rajta.

- Épp azon voltam, hogy megkeresselek – mondta Liamnek. - Akkor futottam bele...

Elharapta a mondat végét. Garcia nem tudta a nevemet.

- ... a barátnődbe – tette hozzá végül.

Döbbenet és szégyenérzet vegyülete töltött el. Döbbenet, mert Jonah azt feltételezte, szoros szálak fűznek a Donhoz. Szégyenérzet, mert mindezt Liam emberei füle hallatára mondta, akik pontosan tisztában voltak ennek nevetséges mivoltával.

- Nem vagyok a barátnője – találtam meg a hangom, ahogy saját magam védelmére keltem.

Liam szorítása erősödött rajtam. Akármit is akart üzenni ezzel, nem volt elégedett velem.

A félelmem helyét kisebb harag vette át. Na akkor mégis legszívesebben hátra fordultam volna hozzá.

Mégis mi a francot kellett volna felelnem? Hogy igen, az vagyok?!

Ezt még ő sem gondolhatta komolyan.

Jonah tekintete ide-oda járt köztünk. Habár az arca ugyanazt a szívélyességet sugározta felénk, mint eddig, nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy kitaláljam, egy büdös szavamat sem hiszi el. Ezen egy kicsit sem segített, hogy Liam látszólag továbbra sem volt hajlandó elengedni, hogy véget vessen a találgatásoknak. Hogy ehhez még közönségünk is volt, csak hab volt a tortán.

Lassított felvételként éltem meg, ahogy felemeltem a kezemet és Garcia felé nyújtottam.

- Olivia vagyok – könyörögtem, hogy ne remegjen a hangom. Hogy épp az égieknek vagy saját magamnak, nem tudtam biztosra megmondani. – Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna.

A mosolya töretlen maradt.

- Egy ilyen arcot azért csak megjegyzek – megszorította az ujjaimat. -  Jonah Garcia. Részemről a megtiszteltetés, Olivia.

Igyekeztem nem olyan hatást kelteni, mint akinek égeti a kezét, miközben elhúztam tőle. Valóban szinte fizikai megkönnyebbülésnek ért fel, amikor a bőre már nem érintette az enyémet.