War Zone

10. fejezet

Olivia

Nem mutattam túlságosan nagy érdeklődést a randizás és annak szépségei iránt, de nem ez volt az első alkalom, hogy megcsókoltak. Lehet, hogy a tinédzser éveim nagy részét magamba fordulva töltöttem, de ha mégis társaságba keveredtem, az általában Angelina társaságában történt meg, aki minden erejével azon volt, hogy elviselhetővé tegye számomra az életet.

Ezáltal nem úsztam meg, hogy alkalomadtán ne boronáljon össze valamelyik haverjával, vagy azok haverjával, hátha egyiküknek sikerül a lehetetlen, és kicsalogat a csigaházamból, de egyszerű, részeg csókoknál tovább egyikőjükkel sem jutottam. Ha éreztem is fizikai vonzalmat, abban a minutumban vége lett, hogy realizáltam, előbb vagy utóbb be kell engednem őket a lelkembe is. Így menekülni kezdtem és egy idő után élből visszautasítottam minden közeledést. Wesley volt az egyetlen, aki ennek ellenére sem akarta feladni, amiért Angie szemtől szemben is gúnyolta őt, de még ez sem tartotta vissza. De ha mélyen belül éreztem is iránta bármit szimpla baráti köteléken kívül, abban a másodpercben megszűnt létezni, hogy Liam Marini a karjai közé kapott.

Sőt.

Akár úgy is fogalmazhattam, Liam kitörölt az emlékezetemből minden csókot, minden érintést, amelyben korábban részesültem. Elvett tőlem minden egyes izgatott szívdobogást és rövid lélegzetet, hogy aztán magáénak követelhesse.

Fel sem fogtam, mi történik velem, arra lettem figyelmes, hogy vízszintes helyzetben találom magam. A hátam a pultnak ütközött, ő pedig fölöttem volt, az ajkaival továbbra is könyörtelenül ostromolva az enyéimet.

A nyelve nem esedezett bebocsájtásért, egész egyszerűen elvette. Úgy köszöntötte az enyémet, mintha mindig is az övé lett volna, egyetlen másodperc nyugalmat sem hagyva neki.

- Fogalmad sincs, mit csinálsz velem – húzódott el tőlem egy pillanat erejéig, hogy áttérjen a nyakamra. – Hogy én mit akarok csinálni veled.

Az ajkamba harapva próbáltam visszafogni a sóhajt, amit a szavaival váltott ki belőlem, az érintéséről nem is beszélve, miután a kezeit becsúsztatta a vékony pólóm alá.

Túl sok volt. A nyelve, az érintése, az egész jelenléte. A teljes tudatlanság szélén voltam, ő pedig azzal fenyegetett, bármikor átránt a túloldalra.

Abban a pillanatban tudatosult csak bennem igazán, hogy igencsak alábecsültem őt, és a hatalmat, amivel rendelkezik felettem. Nem a pisztolya volt a legfőbb fegyvere ellenem. Egyetlen érintés elég volt, hogy minden védelmet leengedjek magam körül, és teljes mértkében átadjam magam neki úgy, mint még soha senkinek.

A kezeivel csaknem mindenemet bejárta, elködösítve ezzel az elmém minden egyes részét, míg a végén semmi más nem volt előttem, csak ő, ahogy szépen lassan megfoszt minden tartástól, amivel eddig ellenálltam neki. Amikor a következő pillanatban a csípőjét az enyémnek lökte, én pedig megéreztem a combomnak feszülő keménységet, nyögés szaladt ki belőlem.

Ha ezért nem jutok pokolra, akkor semmiért sem.

Azonban ez volt az utolsó, ami foglalkoztatott abban pillanatban, még ha mélyen belül pontosan tudtam, életem talán egyik legnagyobb hibáját követem el, vagy éppen készülök elkövetni, ha nem vetek véget minél hamarabb ennek az egésznek.

A baj az volt, hogy eszem ágában sem volt véget vetni neki. Akkor sem, ha mindvégig tudatában voltam annak, saját magamat köpöm szembe azzal, amit tenni készülök.