War Zone

18. fejezet

Olivia

Egyszer az egyik gyakorlati órámon egy tanárom megkérdezte a hallgatóságtól, hogyan reagálnának, ha meglőnék őket. Elég légbőlkapott kérdés volt, semmi köze nem volt az óra témájához és nem is nagyon válogathatott a feltartott kezek között az első egy percben. Aztán valaki mégis elég bátor lett, és felelt neki. A csoporttársam, aki az egyik évfolyamelső volt és általában elsőként ugrott a mélyvízbe a kurzusokon, azt mondta, valószínűleg a lelki része jobban megviselni, mintsem a fizikai, abban az esetben persze, ha túlélné. A tanár erre azt felelte, valószínűleg így lenne. Még valami tanulmányt is említett, ami arról szólt, még a a legkeményebb szakmabeliek is sokkal nehezebben viselik a felépülés mentális részét.

Úgy tűnt, nálam valami elromlott. Habár lehet nem kellett volna meglepődnöm, amiért még itt sem sikerült a normális mintát követnem.

Persze az első néhány pillanat, miután elsőre sikerült egy-egy percnél hosszabb időre magamhoz térnem, némileg frusztráltan telt, ahogy az altatótól és fájdalomcsillapítótól nyomott állapotban, kiszáradt torokkal próbáltam megemészteni, hol vagyok, de a kirakós darabjai viszonylag hamar a helyükre kerültek. Ahogy a félelmem is lassan elpárolgott, amint kitapogattam a vállamat borító kötést, és realizáltam, hogy nem vagyok gépekre kapcsolva. Az utóbbit egész jó jelnek véltem. Aztán mintha csak megérezte volna, hogy ébren vagyok, megjelent Karla és miután rendberakott, megkérdezte mire emlékszem a történtekből. Mindenre.

Vele ellentétben engem nem lepett meg. Eddigi életem során egyetlen traumát sem tudtam elfelejteni, volt az kisebb vagy épp nagyobb. Az én elmém valamiért nem így védekezett. A pszichológus sem jött rá az okára, ahogy senki más, akivel beszélnem kellett Apa halálát követően, amikor is fény derült a dologra, de nem firtattuk túl sokat.

Azt mondtam, lényegtelen ezen lovagolnunk. Ők azt mondták, talán mégsem ártana. Én ezután minden találkozót csendben ültem végig. Végül feladták.

Kifejezetten frissítő volt, hogy Karla nem próbált meg a fejemben turkálni. Egy szimpla biccentéssel lereagálta a dolgot, és elmondta, mit kell tennem a mihamarabbi felépülés érdekében. A dolgok rendkívül vicces része egyértelműen itt kezdődött.

Azaz a szakasz, amikor hülyét kapott tőlem az egész ház, de nem nagyobbat, mint én saját magamtól.

- Fel nem fogom, hogy nem unod szét az agyadat.

Felpillantottam a kezemben tartott könyvből, ami már lekötött vagy két órája, csak hogy szembe találhassam magam Vanessa ítélkező pillantásával az ajtóból, ahogy karba tett kézzel méreget, mintha nagyon nem tetszene neki, amit csinálnék.

- Szia Ness. Én is nagyon örülök, hogy látlak! – Reméltem, értékeli a cinizmusom, amennyire én értékeltem a megjegyzését. – Kérlek, fáradj beljebb! – raktam le magam mellé a könyvet.

Nem mintha Vanessa akár egy pillanatig is zavartatta volna magát. Be sem fejeztem a mondatot, már le is pattant mellém az ágyra, és a kezébe vette az említett tárgyat, csakhogy összevont szemöldökkel meggyőződhessen róla, amit olvasok, az neki egészen biztosan nem fog tetszeni.

- Ez nekem túl történelmi.

- Mi bajod a történelemmel? – vontam fel a szemöldökömet, ahogy kivettem a kezéből a könyvet, és az éjjeliszekrényre raktam.

Még ha magam is némileg száraznak találtam itt-ott a francia gazdaság alakulását a középkorban, túl sok választási lehetőségem nem volt. Sem a vendégszoba könyveinek választéka, sem a programok és egyéb elfoglaltságok terén, ugyanis amint három napnyi megfigyelés után Karla utamra engedett, egyből háziőrizetbe kerültem. Jobban be voltam zárva, mint mikor még tényleg egyfajta rabnak számítottam az első éjszakámon, így aztán valahányszor csak kiléptem a szobám ajtaján, mindig belebotlottam valakibe, aki egy rosszalló pillantással visszaküldött. Ez legtöbbször mondjuk Alessiát és Vanessát takarta, néhol Karlát, ha épp a heti kontrollra jött, de előszeretettel köptek be Liam-nek, aki napközben dolgozott, így nem láthatott rám.