War Zone

28. fejezet

Liam

...Valójában fogalmam sincs, ki vagy.

Noha mélyen belül tisztában voltam vele, hogy nem ő az egyetlen, aki így gondolja, ő volt az első, aki ezt ki is mondta, méghozzá úgy, hogy közben a szeme sem rebbent.
Azonban mint minden egyes dolognál Oliviával kapcsolatban, ezúttal sem voltam dühös, hiába várta ezt. Lenyűgözött annál inkább. És gyűlöltem, hogy erre egyes egyedül ő volt képes.

Gyűlöltem, hogy sehogy sem bírtam kiverni őt a fejemből. Gyűlöltem, hogy akárhová néztem, őt láttam. Gyűlöltem, hogy mindig vele akartam lenni, és hogy egy idő után zavart, amikor nem volt a közelemben. De amit a leginkább gyűlöltem, hogy egyszerűen képtelen voltam harcolni ellene. Meglehet, az ellene való küzdelmem már aznap este feladtam, amikor úgy döntöttem, szarok a szabályokra, amiket saját magamnak állítottam fel, és nem érdekel mennyire helyes és helytelen, akkor is az enyém lesz. Onnantól kezdve pedig nem volt megállás.

Tudtam, ha egyszer megkaparintom, soha többé nem leszek képes elengedni őt. Hogy egyre többet és többet akarok majd belőle, míg végül megismerem minden egyes részletét kívül, belül, és ez volt a hatalmas különbség közte és mindenki más közt. A többiek kurvára nem érdekeltek. Olivia Dyer mindent és mindenkit elsöpört az útból, mígnem senki más nem maradt csak ő és én. De ez az alternatív világ egy olyan luxus volt, amit nem engedhettem meg magamnak.

És most itt álltam, egyik cigarettáról a másikra gyújtva, a tekintetemmel a semmibe meredve. Mindezt egy olyan lány miatt, akit én szabadítottam saját magamra, amikor maradásra kényszerítettem. Még így is megtehettem volna, hogy miután a vízbe dobom, hátat fordítok neki és hagyom, hogy magától ússzon ki a partra. De nem, nekem abban a másodpercben befellegzett, hogy rám emelte azt a zöld szempárt, ami az egész várost lángba boríthatta volna, ha Liv hagyná, hogy a benne fortyogó harag a felszínre törjön.

A kezdetektől tudtam, hogy Olivia Dyer minden volt, csak gyenge nem. De az én világom még őt is térdre kényszerítette. Ha nem éppen én magam.

Sorban a harmadik cigit nyomtam el, amikor úgy döntöttem, a ma reggelre ennyi elég lesz, és visszatértem az erkélyről az irodám négy fala közé. Az asztalon tornyosuló papírhalmaz elég indok volt arra, hogy befejezzem a kibaszott gondolkodást, de még mielőtt hozzáláthattam volna, megszólalt a telefonom.

- Igen? – Meg sem néztem, ki az.

- Én vagyok – felelte Ethan. – Gondoltam szólok, hogy még mindig semmit nem találtunk Garciával kapcsolatban. Decks egész éjjel próbált a nyomára akadni, de mintha elvágták volna a vonalat. Semmi.

- A picsába! – vágtam rá tenyérrel az asztalra, és igyekeztem lenyugtatni magam, mielőtt még szét akartam volna szedni az irodát. – Hogy a francba tűnhet el egyik pillanatról a másikra?

- Erre próbálunk rájönni mi is. Leo is hívott, hogy ráállította az otthoniakat, de ha engem kérdezel, elég kicsi az esélye, hogy Olaszországban húzza meg magát.

- Mi van, ha mégis? – kérdeztem.

De mélyen belül én magam is tudtam, ennek az esélye tényleg egyenlő a nullával.

- Jonah nem hülye, Liam. Lehet, hogy nem is a legokosabb seggfej mifelénk, de kizárt, hogy Marini-területen maradt. Főleg miután tudja, hogy elkaptad az egyik emberét, aki valószínűleg beköpte őt.

- Tudom, tudom – feleltem, és megdörzsöltem a szemem.

Abban a pillanatban kibaszottul utáltam az egész világot.