War Zone

27. fejezet

Olivia

Fogalmam sincs, meddig állhattam ott, azonban minél több ideig néztem a velem szemben álló férfival, annál inkább éreztem, ahogy a lábaim gyökeret eresztenek maguk alatt.
A szívem fájdalmasan ütötte a mellkasomat, a levegő pedig egyre nehezebben áramlott a tüdőmbe.

Fájt. Minden fájt.

A fejem. A gyomrom. Az összes porcikám. De leginkább a szívem, és ordítani szerettem volna, mert még csak azt sem tudtam megmondani pontosan, miért. Életemben először éreztem magam teljesen tehetetlennek, ettől pedig semmivel sem voltam különb, mint a holttest, ami alig öt méterre hevert tőlem a földön, Liam lábánál.

Abban a pillanatban semmivel sem éreztem magam többnek nála, ahogy ugyanolyan élettelen tekintettel meredek magam elé, mint ő.

- Liv.

Nem tudtam eldönteni, vajon csak képzeltem e a tompa hangot, aminek hatására kattant bennem valami, de mindez épp elég volt ahhoz, hogy a túlélésre kiélezett tartalékjaim menekülésre ösztönözzenek. A gyökerek, amik eddig egyhelyben tartottak, megszűntek, a lábaim pedig önálló életre keltek, és mire leközelebb feleszméltem, már rohantam. Úgy, mint aki attól fél, ő lesz a következő, aki golyót kap a szemei közé.

Nem tudtam, pontosan merre tartok, de még arra sem figyeltem, mi mellett haladok el. A környezetem egyetlen összemosódott képbe állt össze, ami csak még inkább olyan érzést keltett bennem, mintha forogna körülöttem a világ.

Nézd, hova jutottál, Olivia!

Néztem, csak éppen semmit sem láttam.

És ha mégis, akkor sem szerettem volna elhinni, hogy ez a valóság. Még akkor is, ha a vágtázó szívem és a remegés, ami mindenemet átjárta épp elég bizonyítékként szolgált. Egyszer az életben nem akartam hinni a megérzéseimnek, nem akartam elfogadni, hogy igazuk van.

Nem megmondani, mióta futottam, mielőtt arra lettem volna figyelmes, hogy a szabad ég alatt vagyok, és megcsap a nyári este párától súlyos levegője. Éreztem, ahogy a lábaim feladják a szolgálatot. Összerogytam a földön, levegő után kapkodva.

Különböző hangok cikáztak a fejemben. Hallottam a teafőző sípolását a konyhában, ahogy összemosódik a házi telefon csörgésével. Hallottam a lépteim egyenletes ütődését a csempén. A dúdolásom.

„Olivia Dyer-rel beszélek?"

Hallottam, ahogy a szívem izgatottan dobolni kezd, miközben felelek az ismeretlen női hangra.

Rámarkoltam a tenyerem alatt lévő fűre, de a remegés nem csillapult. Csak ezt ne. Könyörgöm, csak ezt ne!

De az imáim nem találtak meghallgatásra. Egyik emlékkép követte a másikat.

„Egyedül vagy, Olivia?"

Persze. Hiszen én mindig egyedül vagyok - akartam felelni. De persze derűsen. Szerettem, hogy Apa megbízik bennem annyira, hogy egyedül hagyjon az éjszakai műszakjai során. Szerettem, hogy felnőttként tekintett rám.

Fel sem tűnt, hogy a nő nem mutatkozott be. Fel sem tűnt, hogy remeg a hangja, mielőtt szétzúzta az életet, amit addig ismertem.

„Nem tudtuk elérni az édesapád testvérét... Baleset... Érted küldünk egy valakit... Azonosítani..."

A telefon kiesett a kezemből. Hangosan csattant a kövön. Sípolni kezdett a fülem. De nem sírtam.

Vannak bizonyos helyzetek, amikor a sírás semmit sem old meg, Liv - mondta nekem egyszer. Ez a mostani egyértelműen olyan volt.