Egy új élet felé - 2. évad

2. rész - Két fivér, egy átok

Inko alig pár métert zuhant, majd elkapta a Fehér Fa egyik felé nyújtott ágát. A fa megmozdult, segített neki tovább lendülni a következő ágra, és így tovább.

A fák segítő kézként nyújtották felé ágaikat, amiken hol átlendült, hol végigfutott, eszelős gyorsasággal haladva az erdő déli határa felé, ahol legalább negyven idegen jutott be az erdőbe. Egy nagy csoport sosem volt jó előjel - kivéve ha Kirishimáék voltak azok.

És valahogy érezte rajtuk: nem közönséges gombaszedők. Nem. Ők valami nagyon komoly dolog miatt jöttek, és komoly mágia lengte őket körbe.

Inko eddig sosem érezte ilyen erősen önmagát is az erdő részének. Persze volt egy-két pillanat, amikor annyira koncentrált, hogy képes volt átérezni az őt körülvevő környezetet, ami az anyjának minden nehézség nélkül ment, de az egész erdőt még soha nem sikerült átlátnia.

Most jött rá igazán, milyen hatalmas, és milyen szerteágazó. Mintha nem lenne vége, mintha a Fehér Fa mágiája és gyökerei mindenhová elértek volna. Óriási terület volt, ez nem kétséges.

Az arcába csapó menetszél, az illatok, amiket évek óta ismert, a madarak reggeli csicsergése és az egymással hancúrozó mókusok neszezése olyan tiszta volt számára, mintha ezeken kívül más nem is létezne a világon.

Egyre jobban belelendült az ágakon való ugrálásba, és eszébe jutott Kamui, aki szintén ehhez hasonlóan tett meg nagy távokat az erdőben. Mikor kisebbek voltak, Akit és őt körbevitte az erdőben. Emlékezett a nevetésükre és vidám sikolyaikra, mikor a faszerű lény a szórakoztatásukra dobott egy-egy bukfencet a levegőben, vagy megperdült egy nagyobb fa körül.

Daichi szemszöge:

- Nem lehetünk már olyan messze! - kiáltott hátra, s próbált pozitívan gondolkodni.

Hegyes arcából kisimította az izzadságtól odatapadt fekete hajtincseket, és tovább menetelt a kis erdei ösvényen, mutatva az utat a többieknek. Közvetlen mögötte két erősebb szolga cipelte a hordágyat, amin a bátyja feküdt.

Nao hasonlított rá göndör, éjsötét hajával és kerek, barátságos szemeivel. Az álla nem volt olyan kihegyezett, mint az övé, de a csontjai ugyanolyan vékony arcot kölcsönöztek neki, akárcsak az öccsének. Mindkettejük bőre napbarnított volt és enyhén, olajosan fénylő. Ez teljesen normális volt, hiszen Archiában mindig sütött a nap, a tengeri levegő pedig tiszta légzést és jó pár betegség elleni védelmet ajándékozott nekik.

De amiben Nao szenvedett, arra nem létezett gyógyír sem a tenger partján, sem a sivatagok felé vezető gazdag szavannákon.

A bátyja csak itt remélhetett gyógyulást. Az elfek közt rengeteg kiváló mestergyógyító volt, s úgy tudták, itt él a legtapasztaltabb is az egész kontinensen. Ez az erdő volt az utolsó mentsváruk.

Daichi új erőre kapott, mikor beértek az első fák közé. Az erdő hangulata varázslatos módon reményt adott neki. Mintha lett volna valami, ami mindentől meg tudta volna védeni. A kellemes, megnyugtató érzés az anyjára emlékeztette.

Hiába volt tizenhat éves, a szülőktől való elszakadás korának közepén, hiányolta az anyját, aki nem jöhetett velük. Rikku hirtelen felzárkózott mellé.

- Dai, meddig kell még menni? A többség kezd fáradni - mondta a lány, aki magasságban vagy egy fejjel túltett rajta.

Göndör, mézszínű haját a tenger vize erősítette meg, s változtatta fénytelenné, hiszen halászként állandóan a tengeren volt, ha esett, ha fújt. A perzselő nyári napfény megedzette a bőrét is, ahogy mindenki másét, de a hideg, ami nőttön nőtt észak felé, kiszárította mindannyiukat. Minden ruhájukat magukra tekerték, Naora is öt takarót csavartak.