Egy új élet felé - 2. évad

10. rész - Bizonytalan óra

Izumi lassan hordozta körbe tekintetét a hófehér, mérgező virágokkal borított tisztáson. Habár csak egyszer járt itt eddig életében, jól emlékezett a rejtett helyre. Amikor utoljára volt itt, a nap ragyogóan sütött le a hegyi babérokkal borított földre; most az éjszakai égbolt ragyogott fölötte. Az ég tiszta volt, a hold és a csillagok mindent megvilágítottak.

Nyugodtan lélegzett, de belül reszketett. Mi lesz, ha hiába jött el?

Hirtelen feltámadt a szél, letépve a gyengébb virágszirmokat a szárakról. Izumi a ragyogó sziromeső közepén állt. Lehunyta a szemét, s mikor újra kinyitotta, Yagi Toshinorival találta szemben magát.

– Papa! – kiáltott fel.

Toshinori bíztatóan rámosolygott, és kitárta karjait. Izumit nem kellett kéretni, rögtön nagyapja ölelésébe rohant. Tudta, hogy aki most itt van vele, az nem az erdő volt ura, csupán a mágiája, ami beivódott a Fehér Fába. De akkor is, csodálatos érzés volt. Tisztán, élesen emlékezett arra, hogyan nézett ki a nagyapja. A háborút elfelejthette, de az ő emlékét mindig őrizni fogja.

Igyekezett visszatartani a sírását, sikertelenül. Némán rázkódott, könnyei megállíthatatlanul folytak.

– Azt hittem... azt hittem Demissa fog megjelenni, ahogy anya előtt is – suttogta remegő hangon.

– Mire véljem ezt? – háborodott fel Toshinori. – Szívesebben látnál egy ezer éve élt nőt, mint a nagyapádat?

– Nem, dehogyis! Ez sokkal jobb annál...

– Na azért – bólintott helyeslően az elf, és lassan elengedte. – Ülj le, Izumi, nehogy már állva beszéljük meg, hogy miért jöttél. Gondolom az erdőben uralkodó állapotok miatt vagy itt.

– Honnan tudsz te...

– A Fehér Fa mindent érez, amit a lakói; ez Akira és Inkora különösen igaz. Bakugo és Izuku elmentek délre, és rá tíz napra Eito visszatér. Az azt követő két órában mindenkin megjelenik a kétségbeesés, Eijiro szó szerint elkezd beleőrülni a gyászba, amit mindenki más hozzátok közel álló érez. Aki nem bízik már önmagában sem, Inko olyan eszeveszett dühvel jár-kel a szobájukban most is, mint egy ketrecbe zárt tigris.

– Nem hagytam neki, hogy rögtön utánuk menjen. Pedig akar. Borzasztó, amit érezhet. Semmi másra nem bír gondolni, csak a bosszúra, mégis igyekszik fékezni magát.

– Mi történt délen? – kérdezte Toshinori komolyan. – Miért jött vissza Eito? Miért vagy olyan kétségbeesett, hogy idáig eljöttél már éjszaka? Miért hívta magához Inko a kardot?

– Eito azt a hírt hozta, hogy anyát elrabolták Tokoyami-sannal együtt. Yamada-sensei és Kaminari... valamint apa pedig... pedig...

Nem tudta befejezni a mondatot. A mellkasához kapott, mintha ki tudná tépni sajgó szívét. Fájt. Annyira fájt neki, hogy felfogni sem bírta. Tekintete előremeredt, de már nem látta a nagyapját. Látása hol elhomályosodott, hol kiélesedett. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan kéz szorítaná a torkát. A fogait összeszorította, ám azok így is vacogtak, és a feje úgy fájt, mintha le akarna szakadni.

– Miért... – a hangja rekedt, elfúló, mintha nem is az övé lenne. – Miért...?

Levegő után kapkodott, miközben nem tudott szabadulni az apja arcától. Az folyton bevillant az elméjébe. Ahogy ránevet, ahogy főzni tanítja, mikor megszidja, amikor megöleli, a hangja, ahogy jó éjszakát kíván, vagy épp üdvözli őt... És ekkor kristálytisztán csengve megszólalt a fejében a mondat, amit először intézett hozzá.