Egy új élet felé - 2. évad

17. rész - Az utolsó szó jogán

Izumi, Aki és Inko a lélegzetüket visszafojtva figyelték az új családtagot. A zöld hajú fiúcska békésen szuszogott az apja karjaiban. Mivel ruhájuk nem volt számára, ideiglenesen Katsuki köpenyébe bugyolálták.

- Nagyon kicsi - nyelt egyet Izumi. - Aki és Inko sem voltak ekkorák...

- Igen, az előretekerés miatt majdnem meg is halt... - mondta remegő hangon Izuku. - Először fel sem sírt...

Katsuki összeszorította a fogait. Még egy ilyen nem történhet.

- Anya, és te hogy vagy? - kérdezte Inko.

- Egész jól - Deku még csak el se mosolyodott. - Miért van bekötve a fél arcod? Aki nem gyógyított meg?

Az említett erre ismét sírni kezdett.

- Bocsánat... - motyogta, miközben a könnyeit törölgette. - Ehhez nem volt elég erőm...

Inko lassan letekerte a fejéről a gézt, és megmutatta Dekunak, mi történt az arcával. A szája jobb sarka és a jobb füle között húzódó heg halvány rózsaszínen elütött a bőre többi részétől. Mikor meglátta, hogy járt a fiatalabb lánya, Izukunak is eleredtek a könnyei.

Reszkető kézzel végighúzta hüvelykujját a forradáson, jobb kezével közben megtartotta Inko fejét.

- Az istenekre... mit tettek veled, kislányom? - suttogta megbicsakló hangon.

- Anya, ne bőgj már - igyekezett megnyugtatni Inko. - A bal oldalamon is keletkezett egy ilyen, és nem bánom. Hallod, nincs semmi baj!

- Azt mondja nincs semmi baj! - nevetett fel sírva Deku. - Inko, az arcod... ez a seb sosem fog eltűnni.

- Az erdőt és titeket próbáltalak védeni, mikor szereztem. Csupán egy jele annak, hogy most nem voltam elég erős. Épp ezért még erősebbé fogok válni. Ez a sebhely csak azt bizonyítja, hogy van miért küzdenem.

- Ahogy nekem is - bólintott nagy komolyan Aki.

- Mindegyikünk keményen harcolt a démon ellen - tette hozzá Izumi. - És mindegyikünk elvesztett miatta valakit. Denki két személyt is.

- Tényleg, ő szinte rögtön kiment, miután gratulált - Dekunak most tűnt fel jobban a dolog.

- A sensei... Yamada nincs többé - suttogta Inko.

Izuku halott sápadt lett.

- Nem - suttogta döbbenten. - Nem...

Kérlelőn a férjére nézett, hátha tőle cáfolatot kap a hírre. Mikor Katsuki lehajtotta a fejét, levegő után kapott.

- Elvesztettünk két embert is... - suttogta, és halkan, rázkódva zokogni kezdett.

Mind a hatan némák maradtak egy darabig. A gyászos csöndet végül az újszülött törte meg. Nyöszörögni kezdett, de hamar átváltott hüppögésre.

Katsuki gyorsan Izuku karjába adta, hogy megnyugodjon. Az elf csitítóan ringatni kezdte, végül ledőlt vele a párnára. A kicsi sírni kezdett, mire Aki összerezzent.

- Nem kell aggódnod, egy újszülöttnél teljesen normális, ha sír. Másként még nem nagyon tud kommunikálni - nyugtatta meg Izuku.

Inko közel hajolt az öccséhez, és az egyik kalimpáló, apró kéz után nyúlt. Amint hozzáért a tenyeréhez, a kisfiú rákulcsolta a markát a mutatóujjára. Inko csodálattól csillogó szemmel figyelte, majd egyszerűen kimondta, amire gondolt:

- Hizari.

- Tessék? - hökkentek meg a körülötte lévők.

- Hizari - ismételte a lány, kicsit hangosabban. - Bakugo Hizari.