Egy új élet felé - 2. évad

5. rész - Féltékenység

Daichi csendesen ülve nézte, hogyan figyeli Bakugo a lánya minden lélegzetvételét. Nem sokkal később csatlakozott hozzájuk a lány ikre is, aki szintén minden figyelmét a testvérének szentelte. Feszülten várták, hogy történik-e vele valami, hiszen ha a démont legyőzik, minden bizonnyal annak a fura, fehér fának a mágiája lekapcsolódik a gyerekről.

Daichi nem szeretett hazudni magának, így nyíltan érezte azt az emésztő irigységet, ami azóta kínozta, mióta találkozott az erdő lakóival. Főként a Bakugok és a Kirishimák voltak azok, akikre féltékeny volt.

Egy sárkány alakváltó hatalmas érték. Tania Sárkánytörzseiből származó félig-meddig állatszerű faj, ami hiába terjedt el az egész földön, csak az igazi, tiszta vérű példányok voltak megajándékozva a repülés és az alakváltás csodájával. Rajtuk kívül csak a madár alakváltók és a tündérek voltak képesek átszelni minden gond nélkül az eget. A tény, hogy az erdő egy ilyen erős harcossal rendelkezik, aki tetejébe megtízszerezte önmagát...

Az apja minden bizonnyal kényszerítette volna Kirishimát arra, hogy örökítse tovább a képességeit. Ő mindent erővel akart elérni. De itt ez másként működött.

Az erdő vezetője, az ikrek anyja mindent szeretetből mondott és tett. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal, akit nem érdemel meg ez a világ. És Daichi ezért volt féltékeny.

Midoriya Izuku képes volt szerelemből házasodni, megnyerni egy esélytelen háborút, birtokolni egy világformáló erőt és gyermekeket szülni. Látszott rajta, Daichi érezte, hogy kegyetlenül sokat dolgozott ezért, és Bakugo kisugárzása is erről árulkodott.

Maga a tény, hogy amit az apja erőszakkal ért el, azt ők kedvességgel és kőkemény, minél kevesebb élőlénynek ártó munkával vitték véghez egy sokkal jobb eredményt elérve... Ha képes lett volna a jövőbe látni, biztos elintézte volna, hogy Midoriya hozzájuk kerüljön délre. Még csak nem is kellett volna kényszeríteni, hogy egy nő segítségével adja át a mágiáját a gyermekeinek, mert a Béta léte ezt is megoldotta.

Daichi nem szégyellte magát, amiért ilyeneken gondolkodott. Végül is, amíg csak gondolat, addig nincs belőle baj, nem igaz...?

Inko hirtelen felnyögött. Bakugo és Aki rögtön felugrottak, és az elf fölé hajoltak. Inko szempillái megrebbentek, a lány vett egy szaggatott, mély levegőt, majd kábán kinyitotta a szemét.

- Mi a rohadt életér másztok a képembe? - nyöszörögte, és megpróbált felülni.

- Látom, túlélted - vigyorgott rá Bakugo, és visszanyomta a párnára. - Viszont amíg anyád nem vizsgál meg, ki nem kelsz innét.

- Cseszd meg...

- Ne káromkodj már - szólt rá Aki, és egy pohár vizet nyújtott Inko felé.

- Kösz... már nem ittam négy napja.

Erre a lány körül lévők mindannyian meghökkentek.

- Te tudod meddig aludtál? - kérdezte meglepődve Aki.

- Persze - mondta Inko, és letette a kiürült poharat az éjjeliszekrényre. - A Fehér Fán keresztül éreztem az egész erdőt, és megpróbáltam minél távolabb tartani a démon mágiáját a növényektől. A napok múlása természetesen ugyanolyan volt. Mikor a fák aludni tértek, tudtam, hogy éjjel van.

- A lényeg, hogy jól vagy - ölelte meg Bakugo.

- Rohadtul fájt - mondta hirtelen hangszínt váltva Inko. - A legapróbb fűszálak kínját is éreztem, ahogy az a rémség megmérgezte őket.