Egy új élet felé - 2. évad

13. rész - Felgyújtani egy szivárványt

Izuku számolta a perceket. Reggel és délben kaptak enni, de senki sem létesített velük semmilyen kapcsolatot. Fumikage, Sötét Árny és ő magukban voltak.

Mióta kiheverte a kezdeti sokkot, szívében az őrjöngő gyásszal próbált gondolkodni. Úgy járkált fel-alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat. Meg kellett védenie a gyerekeit. Meg kellett védenie az erdőt. Vissza kellett szereznie a mágiáját és a kardot. Aki és Inko vajon képesek lennének használni, ha rájuk hárulna a feladat? Magukhoz tudnák hívni?

– A kard minden bizonnyal a szakadékban maradt. Nekünk gyalog hét napba tellett ideérni, tehát minimum tíz percet igénybe venne, hogy magamhoz szólítsam. Ha gyors szervezésűnek mondjuk ezt a félig kialakult friss kormányt, és nem szükséges közeli lázadásokkal foglalkozniuk, akkor még ma indíthatnak egy csapatot az erdő felé. Nekünk egy hét volt az út a Víz Labirintusától, szóval nekik lóval feszített tempóban két hét lenne az út az erdőbe. Utol tudnám érni őket, ha az elkövetkező két napban szabadulnánk ki? Ha Sötét Árny visszanyerné az erejét, éjszaka képesek lennénk repülni...

Fumikage az egyik széken üldögélve nézte őt, ahogy egy helyben toporogva motyogott. Az alakváltó tudta, hogy ilyenkor nem zavarhatják meg, hiszen kizökkent volna a tervezésből. Izuku olyan sebesen gondolkodott, hogy a feje is belefájdult. Az ehhez hasonló eseteknél mutatkozott meg igazán a gyors ítélőképessége.

Nagyjából negyed órája mormogott magában, mikor hirtelen kinyílt a börtönük ajtaja, és két fegyveres katona lépett be. Mindketten felkapták a fejüket, és várakozva néztek a belépőkre.

– Te – mutatott a magasabbik Izukura. – Velünk jössz.

Izuku megdermedt. Két másodperc elég volt neki, hogy újratervezze a menekülési tervet.

– N-Nem! – tetetett rémületet, ahogy a kerek kis asztalig hátrált.

– Hagyd abba a nyavalygást! – csattant fel a másik fegyveres. – Azt mondtam velünk jössz!

Fumikage felpattant, de az egyik férfi rögtön rászegezte a kezében tartott lándzsát.

Izuku combja nekiütközött az asztal szélének. A másik katona lassan odament hozzá.

– Azt mondtam, velünk jössz, vagy a hajadnál fogva fogunk elrángatni Harada Naohoz – sziszegte.

Izuku megadóan összegörnyedt, mire a férfi diadalittasan leeresztette egy kissé a kezében tartott fegyvert. Izuku csak erre várt. Villámgyorsan megfordult, rámarkolt az asztal lapjára, és megpördült a bútordarabbal. Az asztal éle egyenest a katona fejét érte.

Izuku kikapta az összecsukló férfi kezéből a lándzsát, megfordította, és egy mozdulattal átszúrta a Fumikagét sakkban tartó szívén. Mikor a katona holtan hanyatt vágódott a padlón, Izuku kirántotta a mellkasából a lándzsát.

– Fogd a másik fegyverét, és húzd be a hullát az ágy alá – parancsolta, Tokoyami pedig a döbbenten túltéve magát engedelmeskedett.

Izuku levágta a másik katonáról a vállvédőket és a szíjakat, majd lerángatta a férfi ingét.

A ruhadarabbal letörölte a pengéről a vért, majd két darabra vágta. Az egyik résszel bekötötte az ájult katona száját, a másikkal pedig feltörölte a vért a szürkés kövekről. Az összemocskolt ronggyal ezután hátracsomózta az eszméletlen déli csuklóit, és behúzta a másik ágy alá.

– Mennyi időt vesztettünk? – kérdezte, miután kilesett a folyosóra.

– Nagyjából hét perc. Ha Haradának van időérzéke, már türelmetlenkedik.