Egy új élet felé - 2. évad

Elfeledett kötelékek - 1

Jeges szél süvített a hegyek között, felkavarva a vastag hóréteg tetejét. A kopár fák kérgét megrágcsálták az állatok, leveleik valahol a fagyott földön pihentek, melegítve a gyökereiket takaró talajt. A szél minden más hangot elnyomott; nem mintha olyan sok lett volna. Tania hegyeiben a téli éjjelek kísértetiesen csendesek voltak.

Az egyik sziklaszirtbe ékelődött barlang felé puha, apró lábnyomok vezettek. A szél már félig lefedte őket, aminek Midoriya Izuku kifejezetten örült. Nevelőapja így már nem fog rátalálni, s csak másnap fognak ismét találkozni.

Izuku halkan, vékony hangon sírt a barlangban kuporogva. A szél berontott a rideg sziklák közé, és ő majd' megfagyott a hidegben. Azonban ezt is szívesebben viselte, mint Keitaro szidalmait és verését.

Törött karja még nem gyógyult meg teljesen, így dolgozni sem tudott vele rendesen. Innentől kezdve haszontalannak számított a rendelőben, és darabosra keverte a körömvirágkenőcsöt. Nevelőapjánál ekkor pattant el a cérna, és hozzávágta a porcelánmozsarat, kenőcsöstül, mindenestül. Még mindig érezte magán a gyógyszer illatát, hiába szedte ki a szilánkokat a hajából.

Alig tudott elmenekülni a záporzó ütések elől, s mire a barlanghoz ért, már járni sem bírt. Miután bevonszolta magát a barlang végébe, összeesett, és egy tapodtat nem bírt többet mozdulni. Így csak feküdt, sírt, és várta, hogy végre elaludjon. Mindene sajgott, kimerült volt, a homloka pedig még mindig vérzett. A szájában érezte a keserű vér ízét.

Homályosan látott, de még ki tudta venni a sötét alakot, ami megjelent a barlang szájában.

– Bocsánat... – nyöszörögte; kis szívébe rémület markolt. – Ne...

– Deku?

Amint meghallotta Katsuki hangját, hangosan felzokogott a megkönnyebbüléstől. A szőke fiú mellett feltűnt Eijiro is, aki riadtan összehúzta a szárnyait, amint meglátta őt.

– Ka... chan...

– Az ég szerelmére, mi történt veled?!

Az ifjú Bakugo odarohant hozzá, és óvatosan a hátára fordította. Téli kabátját és köpenyét viselte, a hátán egy kövér batyu lógott. Utóbbi szíját kicsatolta, és a földre dobta, hogy szétnyissa.

– Valahogy éreztem, hogy itt leszel.

Izuku kurkuma és gyömbér illatát vélte kivenni a hideg levegőben. Eijiro a barlang sarkában lévő farakáshoz ment, és nekiállt tűzrakóhelyet építeni. Kilenc éves létükre már tökéletesen tájékozódtak a vaksötét erdőben is, így nem jelentett számukra gondot az idejutás.

Katsuki gondosan megemelte Izuku fejét, majd egy kanalat tolt a szájához.

– Nyugi, csak gyógyszer. Kicsit csípni fog.

Izuku engedelmesen lenyelte az orvosságot, ami tényleg marta a nyelvét. Fintorgott egyet, és visszadőlt a barlang padlójára. Katsuki egy vizes ronggyal elkezdte letörölni az arcáról a vért, mialatt Eijiro sátorszerűen felállította a fahasábokat. Tapsolt egyet, mire apró szikrák pattantak a száraz fűcsomók alatt, s a lángok azonnal fellobbantak. A szél a füstöt nyomban elkezdte kihordani az sötét éjbe.

– Meddig fog ez neked csak így menni?

– Bakugo, attól, hogy alakváló vagyok, nem tudok tüzet okádni – oktatta ki a fiú már vagy negyvenedszerre. – A torkom elégne. De szerintem elég mágiát használok így is a testcseréhez.

– Hm...

Ezután jó darabig egyikük sem szólt. A tűz pattogása megnyugtatta Izukut, és hálásan Katsuki lábához bújt, aki elkezdte bekenni a zúzódásait. Már kevésbé fájtak a sebei. A fejét bekötötték, Katsuki pedig betakarta a köpenyével.

– Kirishima-kun, Kacchan... nagyon hálás vagyok, amiért segítetek... – motyogta.

Ahogy megnyugodott, a szemhéja úgy lett egyre nehezebb.

– Ugyan, Midoriya – legyintett Eijiro –, ez a legkevesebb, amit tehetünk. Ha már egyikünk sem fogadhat be... fenébe. Pedig olyan jó testvérek lehetnénk. Legalább lenne valakivel játszani.

– Hé! – csattant fel Katsuki.

– Aki mindig mellettem van – magyarázta a sárkányfiú. – Apa most csak az új feleségével foglalkozik. Magányos dolog, amikor van egy anyukád, aki semmit nem törődik veled...

– Velem csak addig foglalkoznak, amíg mindent szó nélkül megcsinálok – morogta Katsuki. – Anyám pedig csak az ikrekkel törődik mostanában.

– Én örülnék, ha Doi-san nem figyelne rám egy darabig – suttogta fáradtan Izuku, mire Katsuki óvatosan átölelte.

– Nagyon hideg vagy – mondta. – Meddig fagyoskodtál idekint?

– Nem... nem tudom.

– Holnap megtanulok szőni, és csinálok neked egy takarót, jó? És az mindig nálad lehet majd.

Izuku révetegen bólintott, s a következő pillanatban el is nyomta az álom.

Harminc évvel később:

Katsuki a piros, már kopottas takaró sarkát gyűrögetve figyelte Hizarit. A fia összegömbölyödött a puha anyag alatt, ökölbe szorított kezét a feje alá húzva aludt. Zöld haja egy sün hátára emlékeztetett; szeplős arcába hullott pár tincse. Katsukinak csak egy dolog jutott eszébe róla: Aranyos. Imádnivaló. Pont, mint Deku.

A hat éves gyerek mélyen aludhatott, mivel arra sem rezzent meg, mikor Izuku kinyitotta az ajtót, és besietett a szobába.

– Kacchan – a hangjára Katsuki rögtön felugrott.

Dekun látszott, hogy valami nagyon nincs rendben. Az arckifejezése olyasmiről árulkodott, amivel nem tudott egyedül megbirkózni.

– Mi történt? – kérdezte halkan.

– Az ikrek írtak – nyelt egyet Izuku.

– Mi? A Kirishimák? Itt laknak a szomszédban, minek írnak? Vagy az Iida gyerekek tanultak meg írni?

– Nem, te lüke – dorgálta meg Izuku. – Az öcséid. A Sárkánytörzs. Levelet küldtek.

– Micsoda? – Katsuki abban a pillanatban elsápadt. Több, mint húsz éve nem beszélt már velük semmilyen formában. – Mikor... miért?

Deku halálosan komoly arccal nyújtotta át neki a pergamenlapot.

– Egy hete írták. Azt kérik, hogy azonnal menjünk az erdőbe, mert... Édesanyád a halálán van.

Yahho, mindenki! Nos, végre jött egy részlet Izuku, Katsuki és Eijiro gyerekkorából, s Hizari karaktere is ki lesz bontva a következő fejezetekben. Katsuki pedig végre elvarrhatja a családi szálakat.

A következő részig minden jót!