Egy új élet felé - 2. évad

9. rész - Rémület

Izuku rettenetes fejfájással tért magához. A homloka minduntalan nekikoppant valami keménynek, és a folyamatos rázkódásból arra következtetett, hogy utazik. Na de hová? És mégis miért? Az agyában teljes köd honolt, fogalma sem volt hol van, vagy hogy hogyan került oda.

Igyekezett összeszedni magát, és felemelte a fejét, hogy legalább az ne billegjen összevissza. Lefele nézett, és egy ló két hátsó lábát pillantotta meg, ahogy ütemesen lépdeltek a kavicsos földön, folyamatosan felverve maguk mögött a port.

Ekkor a fejébe tolultak az utolsó emlékei. A harc a szakadékban, az a fura, vörös hajú fazon megtámadta, Kacchan pedig... Kacchan...

Rémülten az arcához akart kapni, de a karjai nem mozdultak. Hiába rángatta, a kötél, ami hátraszorította a kezeit, nem engedett. Mikor mágiát akart használni, villámként csapott belé a felismerés, hogy nem tud.

– Nézd, felébredt! – kiáltott fel mellette valaki.

Ekkor már biztos volt benne, hogy nagyon rossz helyen van. Ahogy körbenézett, több katonát is látott maga mellett lovagolni; mindannyian a fehér tetoválást viselték. Ő maga egy nyereg hátulján feküdt úgy, mint valami zsák. A feje és lába lelógott, a mellkasa és a hasa folyamatosan sajgott a kényelmetlen testhelyzettől.

Egyre kétségbeesettebben vergődött, de csupán annyit ért el, hogy a csuklóját felsértő mágiablokkoló kövek még mélyebbre nyomódtak a bőrében. Tovább haladtak, megállás nélkül. A különbség csupán annyi volt, hogy a vörös hajú, Juronak nevezett férfi mellé léptetett fekete ménjén. 

– Jó reggelt, hercegnő – vigyorgott rá. Mikor Izuku ráemelte a tekintetét, elnevette magát. – Na, ne nézz ilyen rondán! Nem tesz jót a bőrnek. Csak megtetszett az elnevezés, mikor először használtam. Hisz olyan kis gyengének tűnsz...

Izuku nem válaszolt. Minden erejével a férfi mondanivalójára koncentrált. Minél többet tud meg a jelenlegi helyzetéről, annál jobb.

– Aztán kiderült, hogy nem is vagy olyan gyenge – váltott hangnemet Juro. Hirtelen megkomolyodott; méregzöld szemei összeszűkültek. – Egy legendás fegyvert irányítasz, amit rajtad kívül egyikünk sem tudott megemelni. Úgy tűnik, hogy a mágiád része a felette lévő hatalom, ezért nem szedjük le rólad a kristályokat. Amúgy is, minek lenne azokra szükség?

– Mit akartok tőlem? – sziszegte Izuku. – Megölni megölhettetek volna a labirintusban is, tehát valamilyen információra van szükségetek.

– Nem vagy hülye, az meg kell hagyni – mosolygott Juro. – De nem csak infók kellenek.

– Akkor meg?

– Te – mondta egyszerűen a férfi. – Ha Demissa szent kardja neked engedelmeskedik, könnyen ki lehet találni, hogy az elfek erdeinek ura vagy. És ha sikeresen beházasodsz valamely magasabb rangú családba, akkor a két föld eggyé válhat, a tőled születő kölyök pedig elvinné északra is a dél hatalmát.

Izuku vett egy mély levegőt, és igyekezett lenyugtatni magát. Ha így akarnak ellenük fellépni, hát legyen. Ha ki akarják használni politikailag, akkor ő sem fog tiszta kézzel játszani, ha rosszabbra fognak fordulni a dolgok. Ezernyi kérdés kavargott a fejében, és a legfontosabb az volt, hogy hogyan szökhetne meg, és kerülhetne vissza Katsukiékhoz.

– Mi lett a többiekkel?

– Hm... a démonnal összenőtt hollót is elhoztuk, ő már magánál van pár órája... jut eszembe, te is gyalogolhatsz. Nincs ingyen fuvar – mondta cinkosan Juro.

Izuku nem sokkal később Tokoyami mellett találta magát. A kezeit elöl összekötötték, és semmi esélyt nem adtak neki a menekülésre. Szorosan a holló alakváltó mögött lépkedett, és halkan megszólította.