Egy új élet felé - 2. évad

11. rész - A másik fél

Mikor beértek a tenger mellett elterülő hatalmas városba, Izuku szörnyedve nézett körbe.

A fehér tetoválással ellátott katonák szinte mindenhol ott voltak. Az utcákon senki sem állt meg nézelődni. Mindenki sietett a dolgára, az emberek rájuk se mertek pillantani. Biztos csak ismét pár őrült, aki ellen mert szegülni a hatalomnak – gondolták. Alig várták, hogy visszatérhessenek az otthonukba. Már akinek volt.

Sok ház ablaka be volt törve, a falakon törésvonalak húzódtak végig. Az egyik épületből elfojtott sírás hallatszott.

Nao előtte lovagolt, és látszólag teljesen megszokottnak vélte az itt uralkodó állapotokat. Tehát a helyzet már akkor ilyen volt, mikor utoljára itt járt. Izuku a hányingerrel küzdve igyekezett tartani magát. Kimerült, fájt mindene, minden egyes lépés egyre nehezebbnek tűnt.

– Izuku, vigyelek? – kérdezte halkan Fumikage. – Nagyon sápadt vagy...

– Nem kell, köszönöm... hamarosan úgyis megérkezünk... a válladat azért foghatom? – a hangja reszketett, de nem akart még nagyobb teher lenni.

– Ha biztonságos lesz beszélni, szeretném megtudni, mi van veled pontosan – mondta Fumikage, és a karja alá nyúlt, hogy támogatni tudja.

Mire megérkeztek a többi építmény fölé magasodó várhoz, Izuku foltokban látott mindent a fáradtságtól. Tokoyami ekkor már a teljes testsúlyát tartotta.

A fényes, márványból és homokkőből emelt épület belülről hűvösebb volt. A nap hője ide nem jutott be, és a langyosabb levegő egy kissé kitisztította a fejüket.

Izuku elámult a sűrűn szőtt faliszőnyegeken, a mintás ablakokon, a díszesen faragott oszlopokon és szobrokon. Todorokiék labrazi kastélya mindehhez képest semmi volt. Itt tombolt a pompa.

Aranyozott szobrok és hatalmas virágvázák közt haladtak el. Végül egy széles folyosóról beléptek a trónterembe. A belterület elképesztő magasságokba nyúlt, a plafonról kristálydíszek csüngtek alá, amiket direkt az ablakokon beáramló fény útjába tettek, hogy ezerfelé szórják szét azt. Varázslatos, gyönyörű volt. A terem másik végében egy egész falat átívelő freskó ékeskedett, magát a hullámzó tengert ábrázolva.

Ezelőtt az alkotás előtt állt a trónszék, amiben egy fekete hajú, kék szemű férfi ült. Rövid szakálla még inkább kiemelte hegyes állát, vékony arccsontját.

Mikor megpillantotta őket, felállt, és a trón előtt lévő lépcsőn lesétálva csodálkozva közelebb ment hozzájuk.

– Nao? – kérdezte meghökkenve.

– Rég láttalak, apám... – morogta a fiú. – És mint látod, átálltam a te oldaladra.

– Juro, mégis mit jelentsen ez?

– A Víz labirintusában futottunk össze velük – fogott bele a vörös hajú. – Azzal a csoporttal voltak, akik kimenekítették az országból, miután megtámadta a démon. Ez a kis elf volt az... – beszéd közben megragadta Izukut, és Tokoyami mellől Nao apja elé rángatta – ...aki eltávolította belőle, és meg is ölte. Demissa kardjának birtokosa, de a labirintusban legyőztük, a kard pedig eltűnt.

Harada Kazu idősödő arcán érdeklődő kifejezés jelent meg.

– Szóval ez az elf az északi erdők ura?

– Pontosan – bólintott Nao. – Megmentette az életemet, de a démonod megölte...

– Nem sokat ért nekem az a mágiacsíra, miután elmenekültél vele – legyintett Harada. – A lényeg, hogy neked legalább volt annyi eszed, hogy végül visszatértél hozzám. Az öcséd?