exchange student ⚣

40.

Jungkook szemszöge:

Taehyung amint észrevette, hogy fehér pólóban van, elkezdett kimászni a medencéből, de én már mögötte álltam és nem engedtem ki. 
Kedves TaeTae. Ez ma biztosan nem fog megtörténni.

- Jungkook?- nézett rám felhúzott szemöldökkel.
- Még csak most szálltál be, hova igyekszel ilyen sürgősen?
- Hát cs-csak nincs már annyira kedvem fürdeni- mondta. Meglepett, hogy dadogott, mert ez nem megszokott tőle.
- Hyuuuung~ ez az egész este olyan romantikus volt, ne most akard már elrontani a bulit!

Taehyung pislogás nélkül nézett a szemeimbe, amitől zavarba jöttem. Lehajtottam a fejem, de pár másodperc múlva újra felvettem vele a szemkontaktust.

- Figyelj, Tae. Tudom, hogy nem vagy rendben a testeddel, de hidd el, kérlek, hogy számomra tökéletes vagy. Csak rád kell nézni és az első szó, ami eszembe jut a boyfriend. N-ne értsd félre- szabadkoztam égő arccal-, most nem akarok semmi mást belevonni ebbe, de a kinézeted, a hangod, a viselkedésed, baszki, az egész lényed tökéletes. És most nehogy azt hidd, hogy a fanboy beszél belőlem!- néztem rá és elindultam felé, amitől ő hátrálni kezdett, így egyre lejjebb érve a vízbe vezető lépcsőn. A kristálytiszta víz már a bordái alját súrolta.- Ha nem lennél artist, ha nem lenne hírneved és mégis ismernélek, ugyan ezeket mondanám. Hyung, számomra tökéletes vagy. Nem kell bujkálnod előlem- fejeztem be a monológom, a hangon elhalkult a végére.

Taehyung tágra nyílt szemekkel nézett fel rám. Egy pár másodpercig mozdulatlanul álltunk, míg végül megfordult és egy nagy sóhaj kíséretében besétált a vízbe.

Egy boldog mosoly jelent meg az arcomon és a gyomrom bizseregni kezdett.

Sikerült!

Taehyung szemszöge:

Jungkook beszéde a lelkemig hatolt. Fájtak a szavai és nem azért, amit mondani akart, hanem azért, mert a nagymamám is hasonlóan állt hozzá a problémáimhoz. 

Nagyon szerettem a nagymamámat, ő jelentette nekem a mindent. Rengeteg időt töltöttem vele, mikor a szüleim megpróbáltak a karrierjükkel foglalkozni.
Az apámat a saját szülei sokáig utálták, mert valami teljesen mást akart csinálni, mint amit elvártak tőle. Ő viszont mindig támogatta apámat, elvállalta a nevelésemet és mindent megtett a családunkért amíg...

Amíg egy nap örökké el nem távozott. Elég idős volt már, de a lelke akár egy gyermeké. Annyira szerettem mindig vele játszani, mert olyan volt, mintha csak egy társammal futkároznék, bújócskáznék, sütögetnék... A különbség annyi volt, hogy az ő arca nem volt kipirult és nem csillogott cinkos fény a szemeiben. Az ő arca ráncos volt, ő maga pedig végtelenül kedves és jólelkű. 

Mindig leszidott, mikor tudta, hogy rosszat gondolok magamról. Mindig mondta, hogy szereti, hogy nem vagyok csont és bőr, szereti, hogy nem látja a bordáimat, meg a gerincemet kitüremkedni a bőrömön, mert úgy nem tud normálisan megcsikizni, már pedig az a kedvenc elfoglaltságai közé tartozott.

Állandóan etetett, finomságokat sütött csak nekem, csak miattam, így persze nem utasíthattam el, mert akkor szomorú lett. 

Így is elcsíptem néha, hogy szomorúan figyeli, ahogy játszok. Azt hitte, nem látom, hogy hogyan néz rám a padról, miközben homokozok a játszótéren, amitől nem laktunk messze. Azt hittem, azért néz úgy rám, mert összekoszoltam a nadrágomat, vagy mert véletlenül homokosz szórtam a rózsaszín szoknyás kislány szemébe. Utólag jöttem csak rá arra, hogy teljesen más volt a helyzet. 

Ahogy idősödtem, egyre zárkózottabb lettem az emberekkel, viszont vágytam a társaságra. Elég furcsa lehet ez, de tényleg így volt. Nem akartam emberekkel találkozni, beszélgetni, még csak látni sem, mégis vágytam valakire, egy lelki társra, aki ott van mellettem állandóan.