SZJG-lány a jég alatt [BEFEJEZETT]

Pince patkányok

Rebeka egy skarlát vörös ajtó elé vezetett.
- Gyere! Megismerheted többieket. Rebeka kinyitotta az ajtót, én pedig félénken beléptem a szobába. A szoba nem volt akkora nagy mint az előző, viszont kis ajtók nyíltak kb minden oldaláról. A helyiség közepén volt egy asztal amit 4  gyerek és egy baba (!!!) állt körbe. Mármint a baba nem ált, hanem az egyik lány kezében aludt. A gyerekek közűl felismertem Ambroset az előbb megismert fiút, viszont a másik négyet még nem ismertem.
- Skacok, hoztam valakit! kiáltotta, mire  a gyerekek mind ide fordultak.
- Helló! Köszöntek.
Először egy 18-19 év körüli lány lépett elém.
- Szia, Klaudia vagyok de szólíts Klaunak!
- Szia... köszöntem rá félénken.
Ők pedig ott az ikrek! Mutatott balra Klau.
- Helló! mondták teljesen egyszerre, a 14 év körüli gyerekek.
Én Vanda vagyok ő pedig az ikertesóm Kornél.
- Sziasztok... mosolyogtam. Végignéztem a társaságon és megakadt a szemem a kisbabán.
- És ő? mutattam az asztal másik végében lévő babára.
- Ja, hát persze. Ő ott Emma.
- A legcukibb bébi a földön! kiáltott  Vanda.
Elmosolyodtam.
- Na, de a lényeg... mondta Rebeka.
-Hogy Reni szuszogó.
- Mii?! De menő! mondták egyszerre. - Gondolom a segítségünket kéred, hogy visszajuss az élők sorába. találgatott Kornél.
- Azt hiszem... mondtam bizonytalanul.
- Akkor a legjobb helyre jöttél - szólalt meg unottan Ambrose -Ugyanis még sosem csináltunk ilyet...
- Hogy csináltunk volna? Még sosem láttam szuszogót, pedig már 48 éve meghaltam. Háborodott fel Klau.
- Mi?! de hát mennyi idős vagy?! kerekedett el a szemem.
- Hát... Tudo itt máshogy működik az idő... úgy fogsz kinézni ahogyan meghaltál... örökre...
- De durva... álmélkodtam.
- Igen... Ambrose van itt legrégebben.
- Én már 134 éve halott vagyok. Mondta büszkén.
- És van valami ötlet arra, hogy, hogy  fogok visszajutni? Tereltem el a témát mert úgy éreztem mindjárt elájulok ha tovább kell hallgatnom ezt a furcsaságot.
- Azt még mi sem tudjuk, de hidd el a pince patkányoknak semmi sme lehetettlen! Mondta hősiesen Vanda.
- Pince patkányok? Mosolyodtam el.
- Így hívnak minket a fentiek. Mi vagyunk a gyerekek akiknek nem sikerült továbblépni és állandóan ebben a kis szobában vagyunk ami tulajdonképpen a nagyterem pinceje, szóval....ja... Pince patkányok.
Hú de eredeti... forgatta a szemét Klau.
Elmosolyodtam. Nem tudtam hogy mi vár rám, azt sem, hogy mikor, vagy, hogy egyáltalán haza jutok e, de úgy éreztem legalább most már van remény rá.