19./Irány haza!/

271 10 0
                                    


- Vigyázz magadra, Hagrid! - öleltem meg jó szorosan a vadőrt, aki ugyanígy cselekedett.

- Nem örökre búcsúzunk. - nevetett fel a férfi, mosolyt csalva az én arcomra is. Hiányozni fog a Roxfort és Hagrid, pedig nem véglegesen búcsúzunk, csupán a nyári szünidő végéig. Integetve távolodtam a birtok szélén álló kunyhótól, közeledve a kastély felé.

Odabent összefutottam Lilyvel, aki épp egy Hugrabugos lányt keresett, mert nála hagyta az egyik könyvét. Elindultam a klubhelységbe, hogy megkeressem a fiúkat. Belépve a portrén meglepődve vettem tudomásul, hogy a helység már üres. Még utoljára körbenéztem a klubhelységben, majd véglegesen elindultam a fiákerekhez, amik a Roxmorts állomásra szállítottak minket. Szerencsére sikerült elérnem egy üres fiáker járatot, ami alig tíz perc alatt kivitt az állomáshoz.

A következő feladat az volt, hogy találjak egy üres kupét, amiben utazni tudok. A szerencse múlandó, ezért nem találtam meg a megfelelő kupét. Mikor már kezdtem feladni a keresést, elsétáltam egy nyitott ajtó mellett. Visszaléptem, és mosolyogva megkopogtattam a fát. A kupé egyetlen utasa felkapta a fejét, s intett, hogy üljek le. Leültem a vörös hajú barátnőmmel szembe, s mikor megláttam szomorú arcát, rossz érzés kerített hatalmába. Szinte azonnal tudtam, hogy Mardekáros barátja lesz a bánatának forrása.

- Perselus? - kérdeztem, s miután megláttam a vörös hajú szemében a csalódottságot, azonnal megbántam, hogy rákérdeztem a fiú hollétére.

- A Mardekáros barátaival utazik... - felelte halkan Lily, s erőltetett felém egy mosolyt is. Néhány perc múlva a vonat elhagyta a Roxmorts állomást, és zakatolni kezdett London felé.

- Már alig várom, hogy bemutassalak a szüleimnek. - szorítottam meg a lány kezét, s megpróbáltam megmosolyogtatni. Ő csak bólintott, s megfeledkezve a világról kezdett kifelé bámulni az ablakon. Nem tudtam, hogy hogyan tudnék mosolyt csalni a mindig vidám lány arcára. Úgy éreztem kudarcot vallok barátként. Ilyen szörnyű gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben az elsuhanó tájat néztem, ami azt bizonyította, hogy egyre közeledünk, és közeledünk Londonhoz.

Nem tudom mennyi idő telhetett el, de rohanó léptek hangjára kaptam fel a fejem. Elhúztam a kupé ajtaját, s kikukucskáltam, hogy megtudjam a hangok okát. Jobbra nem láttam semmit. Ám mikor balra fordítottam a fejemet, megláttam a felém rohanó Siriust, akinek a sarkában ott volt James is. Néhány pillanattal később megláttam az egyik prefektust, aki a két fiút üldözte. Csak néztem a rohanó fiúk után, akik eltűntek az ajtó mögött. Még percekig álltam ott, és vártam, hogy mi fog történni. Nem történt semmi, csupán Remust láttam meg zsebre tett kézzel sétálni arra, amerre a fiúk szaladtak. Bizonyára őket követi, bár nem sieti el a dolgot.

- A fiúk már előrébb járnak. - mutattam az irányba, amerre szaladtak, néhány perccel ezelőtt.

- Nem baj, én mondtam, hogy ne csinálják, de ők nem hallgatlak rám, most sem... - csóválta meg a fejét a fiú, s hátra tűrt egy hajtincset.

- Gyere, ülj le... - ültem vissza én is a helyemre, ő pedig mellettem foglalt helyet.

Sokat beszélgettünk Remusszal. Megvitattuk a vizsgák eredményeit, s az elmúlt évet is. Már lement a nap, mikor befutottunk a King's Cross pályaudvarra. Felébresztettem Lilyt, akinek időközben sikerült elaludnia. A fiúkról nem hallottunk az út további részében, csupán a prefektust láttuk morgolódva, és kissé leverten elsétálni a kupénk előtt. Ebből arra következtettünk, hogy nem kapta el a két fiút. Tudtam, hogy már csak pillanatok választanak el attól, hogy újra lássam a szüleimet, és végre bemutathassam nekik a barátaimat. Ezzel az izgatottsággal léptem ki a kupé ajtaján, s körbenézve láttam a sok diákot, akik hasonlóan érezhettek, mint én. Elvégre a szünidő, az szünidő. 

---------------------------------------------------------------

A második rész a mai napon.....

------------------------------------

Egy újabb TekergőWhere stories live. Discover now