Egy újabb Tekergő

10./A nagy konyhavadászat/

- Áú! A lábamon taposol! - szisszentem fel, és hátrapillantottam a mögöttem lépdelő Siriusra. Rám nézett, elengedett egy mosoly, és részéről le volt tudva ez a dolog, felvontam a szemöldökeimet, és vettem egy mély levegőt.

- Hagyjátok abba! Le fogunk bukni.... - förmedt ránk előröl James, aki a sort vezette.

Éjfél is elmúlt már. De mi még nem pihenhettünk. Nagy szorgosan a konyhát kerestük, a túlélés érdekében. Nem tagadom, a köpennyel sokkal egyszerűbb minden.

- Egyébként, ti tudjátok merre kell menni? - kérdezte cincogó hangon Peter, valahonnan Remus háta mögül.

- Ha tudnánk, szerinted itt bolyonganánk a folyosón? - fordult hátra hirtelen, és förmedt rá idegesen Sirius a szegény fiúra, aki csak fel tett egy teljesen ártalmatlan és jogos kérdést.

- Sirius inkább szedd a lábaidat, mert, ha Frics, vagy valaki más elkap minket......nem állok jót magamért. - morogtam, és elkezdtem húzni a fekete hajú fiút, hogy végre induljon már el.

- Mióta keressük a konyhát? - érdeklődött suttogva Remus, de csak egy vállvonást kapott mindenkitől. - Oké, akkor ne válaszoljatok. - forgatta meg unottan a szemeit, amolyan "gondoltam, hogy ez lesz" stílusban.

- Csak úgy elméletben tegyük fel, hogy a konyha, mondjuk másik szinten van. - vetettem fel, megpróbálva rátapintani a lényegre.

- Lehetséges. - kezdte vakargatni tarkóját James, miközben egy térképet nézegetett, amit ő rajzolt indulás előtt. - De, lehet, hogy tévedsz. - fordult felém, olyan " Én James Potter vagyok, akinek mindig igaza van!" nézéssel, és akkor tudtam, feleslegesen beszéltem, beszélek, és valószínűleg a jövőben is teljesen feleslegesen fogok beszélni, mert úgysem hallgatna másra, csak saját magára.

- Lényegtelen. Menjünk tovább. - állított le egy éppen kitörő veszekedést Remus. Mint okos, és jól nevelt gyerekek, hallgattunk Remusra, és tovább indultunk. Szorgosan szedtük lábainkat, hogy minél hamarabb elérjük a célállomást.

Kis idő elteltével, James csak úgy, a semmiből megtorpant, megállítva az egész menetet.

- Most meg mi...... - kezdett bele idegesen Sirius, de James hátrafordult, és befogta a száját. A két fiútól, nem láttam, hogy ennek mi volt az oka, csak amikor az a bizonyos valaki, mellettem sétált el. Frics volt az, és hűséges macskája Mrs. Norris. Az-az átkozott macska, minden kóborló diák életének megkeserítője. Egy lámpás volt a kezében, miközben a folyosó minden szegletét felmérte, bujkáló diákokat keresve.

- Szerintem a konyha egy másik szinten van. - szólalt meg James, miután a gondnok lámpásának a fénye teljesen eltűnt a folyosó fordulóban.

- Én ugyan ezt mondtam az előbb, de te vélet... - kezdtem bele mondandómba, bár sejthettem volna, hogy James, semmiképp nem fogja végig hallgatni.

- Indulás! - intett kezével, hogy kövessük. Mély sóhajok után, beletörődve a dologba, végül követtük őt.

Még néhány óra keresés után, találtunk egy folyosót, egy eléggé elrejtett félét. Teljesen üres volt, mindössze egyetlen egy festmény volt a falon. Kibújtunk a köpeny alól, és a festményt vizsgáltuk. Ekkor tűnt fel, hogy a festményen az a folyosó van lefestve, ahol éppen vagyunk. Annyi eltéréssel, hogy a festményen lévő folyosón van egy ajtó, amire egy manót faragtak, aki éppen kevergetett valamit.

- Megtaláltuk! - kiáltottam a kelleténél egy kicsit hangosabban, amire nem épp azt a választ kaptam, amire számítottam.

- Hallottad cicuskám? - hallottam meg a folyosó végéről Frics nem kívánt hangján.

- Szép volt, White! - tapsolt meg Black, olyan önelégült mosollyal, hogy elmondani nem tudom.

Próbáltam nem figyelni rá, és rájönni, hol lehet az a rejtett ajtó. A falat tapogatva, megakadt a kezem valamiben. Óvatosan lenyomtam, és az ajtó kinyílt. Odabentről, finom, édes illatok szállingóztak ki. Mélyen beleszagoltam az édes illatfelhőbe, és lassan beléptem az ajtón. Bent, nagy volt a sürgés-forgás. Sok-sok manó szaladgált egyik helyről a másikra. A fiúk is besétáltak mögöttem, és mielőtt a gondnok elkaphatott volna, becsukták az ajtót. Egy manó épp előttem sétált el, egy bőségesen megpakolt tálcával. Hirtelen megállt, és végigmért. Én kedvesen mosolyogtam, és vártam a következményeket.

- Vendégek! - kiabálta boldogan a manó, és az összes szempár ránk szegeződött. Minden manó körénk gyűlt, és jobbnál-jobb ételekkel kínáltak meg minket.

Elég sok időt töltöttünk a konyhában, és nagyon összebarátkoztunk a manókkal. De ideje volt visszaindulni, mert ha reggel nem leszek az ágyamban, az elég feltűnő lesz. Már csak a holnapi, az-az mai napot kell túlélni. Egész éjjel a konyhát kerestük, ezért egy percet sem aludtunk. Szörnyen nehéz lesz ébren maradni az órákon.

---------------------------------------------------------------------------------

Szóóóval, új rész. Remélem tetszik. Nem tudom, mit írhatnék, úgyhogy jó olvasást!  

----------------------------------------------------------------------------------