Egy újabb Tekergő

1./Roxfort-i levél/

- Anna! Anna! - szemeim lassan kinyitódtak.

- Még alszom! - szóltam vissza, és átkoztam magamban az embert, aki szombat korán reggel kirángatott az álmok birodalmából.

Léptek közeledtek szobám ajtaja felé egyre gyorsabban, és gyorsabban.

- Potter.... - morogtam magamban. Ebben a pillanatban egy barnahajú fiú rontott be szobám ajtaján. - Tudod te, hogy hány óra? - kérdeztem kómásan.

- Megkaptad? Megkaptad már? - lóbált eközben egy levelet a jobb kezében. - Én megkaptam, te megkaptad már? - darálta el a szavakat izgatottan a fiú.

- Mit? - kérdeztem értetlenül, miközben felültem az ágyon. A fiú befejezte az ugrándozást, és kikerekedett szemekkel nézett rám. Én értetlen arcot vágva néztem őt. Egy villanás a fejemben, és a felismerés villámként hasított belém. - A roxforti levél...- suttogtam, és James heves bólogatásba kezdett.

Kiugrottam meleg ágyamból, és elrohantam James mellet, majdnem feldöntve őt. Hatalmas mosollyal az arcomon szaladtam le a lépcsőn. Útközben összefutottam, pontosabban fellöktem a házimanónkat.

- Ó, sajnálom Koby, nem esett bajod? - felsegítettem a manót, és aggódó pillantásokat vetettem rá.

- Semmi baj, kisasszony. - mosolygott rám.

- Igazán sajnálom! - mondtam még egyszer, miközben lefele futottam a lépcsőn. Megérkezésemre felkapták a fejüket, és lerakták a teás csészéket.

- Jó reggelt! - köszöntem illedelmesen. Édesanyám rám nézett, és mosolyában több dolgot is felfedezni véltem. Izgatottság, öröm, büszkeség, és egy kevés szomorúság is megcsillant kék íriszeiben.

- Történt valami? - hallottam egy aggodalmas hangot. A hang tulajdonosát kerestem.

- Euphenia néni! - mosolyodtam el meglepődve.

- Anna drágám! - szólított meg nyálasan. - Keresel valakit? - érdeklődött, miközben végigmérte a helyzetet.

- Helyesbítenék, valamit. - állt fel édesapám, miközben felém fordulva meglengette kezében a levelet.

- Igen, - válaszoltam. - azt keresem. - szemeztem a levéllel, mintha egy finom süti lenne.

- Parancsolj! - nyújtotta át apám a levelet. Annyira ünnepélyesnek éreztem, hogy végre én is megkaptam a Roxfortos levelemet. Gondolkodás nélkül feltörtem a pecsétet, és a sorok olvasásába kezdtem.

- Megyek a Roxfortba. - motyogtam teljes sokkban, de hamar magamhoz tértem, és szorosan megöleltem a szüleimet.

- Gratulálok, édesem. - puszilta meg fejem búbját anyám. - Büszkék vagyunk rád. - mondták egyszerre.

A szüleim nagyon különböztek a többi aranyvérűtől. Nem érdekelte őket, hogy követem a családi hagyományokat. Nem számított nekik, hogy nyomdokaikba lépek-e. Mindenben mások voltak, főleg édesanyám. Őt, még a vértisztasága sem érdekelte. Bár, ezzel nem jutottak soha dűlőre apával. Mivel apának, mindennél fontosabb volt a vér tisztasága. Semmi nem érdekelt őt, semmilyen hagyomány, csak ez az egy. És, ez az egy dolog volt, amit nem szerettem a családunkban. Bár, mentségemre szóljon, hogy joggal vagyok felháborodva. Apám nem egyszer szóba hozta már előttem ezt a témát. Ami, végül addig fajult, hogy titokban kutattam egy kicsit, vagy sokat. Kiderítettem, hogy kik azok az aranyvérű családok, akiknek fiaik vannak. Főleg olyanokat kerestem, akik velem egy idősek, vagy egy-két évvel idősebbek. És, sajnálatomra elég sokat találtam. Az is megnehezítette a dolgom, hogy a családunk az összes családdal baráti kapcsolatot ápol, így még az ellenségeket sem tudtam kizárni. Mindössze magunkat, és Carrowékat, mivel ők a nagyszüleim. Ugyanis édesanyám leánykori neve Elizabeth Carrow. Ez az egész rám nézve annyit jelent, hogy valamelyik családdal, már el van rendezve a házasságom.