Bonifác - Lucifer macskája (Befejezett)

Harmincegyedik fejezet

Ignác olyan picire húzta magát össze a hordozó egyik sarkában, amilyenre csak tudta. Nem azért, mert fázott, hanem számtalan idegen hang jutott el hozzá, amelyeknek nem ismerte a forrását. Csak kis területet látott a környezetéből és ez tovább fokozta a veszélyérzetét.

Számtalan ember jött szembe vele, rengeteg szag csapta meg az orrát, olyanok amiket eddig a Pokolban nem tapasztalt. Mind idegen, mind félelmetes. Kitágult pupillával figyelt előre, nem tudva mi vár rá.

Bonifác szólongatását abbahagyta, már nem volt értelme. Kicsit fájt neki, hogy a bátyja csak így hagyta őt elhurcolni, még akkor is, ha valóban Lucifer javaslata nyomán vitte őt Luca állatorvoshoz vagy hova. Magabiztos, félelmet nem ismerő pokolmacskaként kellett volna viselkednie, de mégis hogyan tehetné, mikor azt sem tudja mi vár rá? Ráadásul még csak kölyök, aki nincs is minden képessége birtokában, ami segíthetné a túlélését.

Már jó ideje mentek, amikor Luca befordult, nyílt egy ajtó és beléptek egy helyiségbe, ahol fura szag csapta meg, ami jobban bántotta az orrát, mint az eddigiek. A látóterébe ráadásul bekerült egy aranyszőrű, lógó fülű, jámbor tekintetű kutya is, aki egyből megindult felé. Ha lehetséges még jobban a sarokba lapult, annak ellenére, hogy érezte Luca megemeli a hordozót.

− Nem kell féltenie! − szólalt meg egy női hang. − Fluffy imádja a kismacskákat, már nem egy kóbort neveltünk fel és adtunk örökbe.

− Ez, igazán aranyos, de Ignác még sosem találkozott kutyával − válaszolt Luca bizonytalanul, bár nem vehette biztosra, mert nem tudta Luc milyen környezetből is hozta el Ignácot.

− Milyen különös név egy macskának. Tudja, hogy a latin ignis szóból eredeteztetik, ami tűzet jelent? − folytatta a nő, és úgy tűnt kifejezetten örül, hogy akadt valaki, akivel beszélgethet végre.

− Nem, nem tudtam − mosolygott kényszeredetten Luca, majd elgondolkodott. − Bár tény, hogy égetően rossz tud lenni.

− Melyik kismacska nem? − nevetett fel a nő és talán folytatja is a szóáradatot, ha nem jön ki a rendelőből egy vékony férfi, aki egy fegyelmezetten mellette jövő, termetes rottweilert vezetett. − Áh mi jövünk!

Azzal a nő búcsúzott és Luca annyira nem bánta, mert eléggé kényelmetlenül érezte magát a beszélgetést miatt. Aztán szinte magához fogta a hordozót, mikor a hatalmas fekete kutya felé fordult. Biztosra vette, ha nem lett volna rajta szájkosár és nincs itt a gazdája, akkor gondolkodás nélkül tépné szét Ignácot.

~ Kezd túl sok lenni belőletek a városba! − morogta leginkább maga elé Bertalan, a rottweiler mikor meglátta a lapuló Ignácot, aki szeretett volna most láthatatlanná válni.

~ Ellenkezőleg − szólalt meg egy ismeretlen hang, Ignác nem tudta honnan jöhet, mert nem nagyon látott ki.

Egy tizennégy éves fiú ült a rendelőben, ölében egy rövid szőrű macskával. A fekete bundát, a mellkason, a hátsó két lábon és a farok végén lévő fehér rész törte meg. A bundája fakó volt, az alkata vékony, már-már girhes. Az egyik füle cakkos, ami verekedésben sérült meg, és a pofáján is húzódott egy heg.

~ Te meg ki a franc vagy? − fordult felé Bertalan. ~ Nem néztelek volna pokolmacskának.

~ A nevem Fábián, és csak félig vagyok az, az apám révén. Nem mintha számítana, mert semmibe veszik a hozzám hasonlókat a pokolmacskák, bár ti se vagytok jobbak, mert ugyanúgy vadásztok ránk − Fábián hangján érződött a keserűség.

~ Az előbbit hogyan értetted? − tért vissza a megjegyzéshez Bertalan, Ignác pedig csak hegyezni merte a fülét.

~ Látszik, hogy te sem az utcán élsz, vagy éltél ott akár kis ideig, különben tudnád − mérte végig a rottweilert Fábián. ~ Az elmúlt hónapokban sorra tűnnek el leginkább macskák, de kutyák is szép számmal és nem a sintértelep fogja be őket. Néhány férfi folyamatosan járja, főként éjszaka a várost és a különlegesnek tűnő kóbor állatokat ejtik csapdába. Én is azért csapódtam a sráchoz, hátha elkerülhetem ezt a sorsot. Na meg el is kell neki némi lelki támogatás, amennyit a szülei veszekednek.