Bonifác - Lucifer macskája (Befejezett)

Negyvenkettedik fejezet

Bonifáca felállított megfigyelő asztal mögé teleportált, onnan figyelte a két férfit, akiknek eszébe sem jutott ott keresni őt. Ugyan nem látta Szerafinát, de tudta hol lapul. Előnyükre vált, hogy ebben a teremben több tartóoszlop is helyett kapott, és a fenti szellőző csőrendszeren kívül, néhány gép tartó szerkezete is itt maradt, amik kiváló rejtekhelyet jelentett a két macskának, az emberek látását, és mozgását viszont zavarta.

Nem sok reményt fűzött ahhoz, hogy be tudná csapni őket, de mégis úgy döntött Bonifác, hogy megpróbálkozik a rémképzettel. Ha más nem, némi időt nyer, és félelmet tud a szívükbe csepegtetni. Előhívta minden pokoli erejét, amit ebben a világban képes elérni, hátán megjelentek a szárnyai, az eddig is vörös szempár pokoli fénnyel izzott fel. Megcélozta a két férfi elméjét, hogy a földre hozhassa számukra a démoni világ kénköves valóságát.

Pete és Sammy is összerezzent, amikor a terem képe eltűnt a szemük elől, és valami sivárabb, kegyetlenebb jelent meg. Kopár síkság terült körülöttük végeláthatatlanul, néhány vörös szikla törte meg az egyhangúságot. Bűz csapott az orrukba, és forróság perzselte a bőrüket.

− Mi ez? − kapott levegő után a nagydarab férfi.

− Nyugi van! Ez nem a valóság! Csak játszik az elménkkel! − igyekezett társát Sammy megnyugtatni, de azért ő is megremegett belülről.

− És mi van, ha nem? − akadékoskodott Pete, izzadságcsepp gördült le az arcán, és idegesen kapkodta a fejét körbe-körbe.

− Bízz bennem! Ez nem igazi. Még mindig a porcelángyárban vagyunk − vett mély levegőt a nyurga alkatú férfi, de azért megtörölte a tenyerét a ruhájába, hogy biztosabban tarthassa a fegyvert.

− Úristen! Mi az ott? − nyögte Pete, egész testében remegett.

Társa arra fordult, amerre ő, és úgy érezte apróra zsugorodik a gyomra. Egy fekete, tigris méretű,és alkatú nagymacska állt tőlük tíz-tizenöt méterre. Vörös szemében mintha parázs izzott volna, félelmetes megjelenését tovább fokozta a hátán elhelyezkedő bőrszárnyak. Lépett feléjük egyet a bestia, a kiszáradt föld homokossá omlott talpa nyomán.

− Ez nem a valóság! Ez nem a valóság! − mantrázta Sammy, de már nem csengett a hangja olyan magabiztosan, mint az előbb.

Mellette társa szinte kővé dermedt, teljesen a látvány hatása alá került. Nem maradt más, neki kellett cselekednie. Remegett a keze, mégis célra tartotta a fegyvert, közben emlékeztette magát, hogy csupán egy termetes házimacska az ellenfele, nem pedig egy igazi nagyragadozó. Nyelt egyet, a szemébe folyt száradó vértől nem látott tisztán, de nem hagyhatta, hogy ez akadályozza. Meghúzta a ravaszt.

Bonifác kicsit sajnálta, hogy csupán képet tud küldeni az elméjükbe kommunikálni nem képes velek, pedig úgy hatásosabb lenne. Láthatóan a két férfi közül a nagyobb darabnál működött a rémképzet, de a társa elszántabbnak, erősebbnek bizonyult. A fegyver célba vette, de jóval fölé irányult, ahogy meg tudta ítélni sokkal inkább a látott képhez igazította a Sammy nevű, és nem a valós méretéhez. Ennek ellenére nem akarta megvárni, hogy valóban eltalálják-e vagy sem.

Már az eldördülő lövés előtt jobbra ugrott miközben előre tört. A ledermedt férfit volt a célpontja, akinél a fegyver hangja megtörte az illúziót, amit rábocsátott, de így sem maradt ideje védekezni. Bonifác kihasználta az erejét, a lendületét, a jóval nagyobb súlyát, mint ami a négylábú őrangyalt jellemezte és nekiugrott a mellkasnak. Sikeresen kibillentette az egyensúlyából Pete-et, aki hanyattvágódott.

Nem kímélte, a karmait belemélyesztette, elkerülte a kart, ami érte nyúlt, és beleharapott a fegyvert tartóba, ami védőn emelkedett fel. A másiktól nem kellett tartania Bonifácnak, nem nézte ki belőle, hogy lőne, hisz könnyen a társát sebzi meg akkor, abban pedig kételkedett, hogy ezt megkockáztatja. A Pete nevű férfi ordított a fájdalomtól, de a kandúr nem sokáig élvezhette a támadását, mert egy lendülő láb ellen el kellett ugrania.