| 𝐒𝐳𝐞𝐫𝐞𝐭ő𝐤 𝐡𝐚𝐥á𝐥𝐚 | Draco Malfoy fanfiction

3 // Büntetés

—

Clare's POV

Draco POV

Nem sokat tudtam aludni, bármennyire is próbálkoztam nem tudtam leküzdeni az idegességem, dühöm, valamint már-már az izgatottságom a mai nap miatt. Miatta nem vehetek részt a tanév első meccsén, amin ráadásul pont az ő semmirevaló házuk ellen bizonyíthatnék. Megígértem neki, hogy ezt még megbánja. Betartom a szavamat.

Korán keltem, hogy szépen fel tudjak öltözni, de nem azért, hogy lenyűgözzem őt, hiszen akkor is lenyűgöző vagyok, amikor kicsit fáradtabbnak tűnök a szokásosnál. Csak meg kell mutatnom neki, hogy hozzám képest ő semmit sem ér.

Sárvérű, és ez látszik is rajta. Bosszantó, egyenesen bosszantó minden vele kapcsolatban. Az arckifejezése, a testbeszéde, a testtartása, mintha azt akarná sugallani az emberek felé, hogy tisztelni kell őt. Felforr a vérem, ha csak rá gondolok, mégis képtelen vagyok másképp tenni.

– Jó reggelt, Draco! – Pansy hangja tör ki a transzból. – Jól nézel ki ma. – nyávogta. Tompán fájt a fejem a tegnap estétől, miközben próbáltam visszahozni az emlékeket. De hiába, túl sokat ittam. Az ágyamban fekvő lány választ adott néhány kérdésre, épp eleget. Nem szeretek inni, mert mindig így végződik.

– Mindig jól nézek ki. – vontam vállat magabiztosan.

– Igen, észrevettem. – válaszolta és megharapta az alsó ajkát, és megpróbált elcsábítani reggel 7-kor.

Miért kell neki mindig ezt csinálnia? Nulla az önbecsülése. Nem hibáztathat, amiért "kihasználom", mert ez egyáltalán nem igaz. Mindig megkérdezem tőle, hogy akar-e valamit csinálni velem, még akkor is, ha nem akarok tőle ennél semmi többet;

A válasz mindig igen.

Erre vállalkozott, így egyedül kell megbirkóznia ezzel. Ha nem tetszik ez neki, bármikor eltudna menni, de soha nem teszi és nem is fog. Több mint 3 éve volt erre, és még mindig az ágyamban van, amikor csak akarom. Legalább tudom, hogy hűséges lenne, ha valaha is randevúznék vele.

– Öltözz fel és menj el! – szavaim tele vannak ürességgel, ami a törékeny szívébe süllyed, valahányszor azt mondom neki, hogy menjen el. Mindig remélem, hogy végre eljön a nap. Az a nap, amikor ő végleg lemond rólam, és soha többé nem jön vissza. De soha nem jön el az a nap.

– Valakinek rossz kedve van. – Pansy rám forgatta a szemeit, ahogy felkelt az ágyamról. – Szórakoztatóbb voltál tegnap este.

– Vigyázz a szádra, és ne merd még egyszer rám forgatni a szemed! – az indulatom kezdett cserbenhagyni, szükségem volt rá, hogy eltűnjen a szemem elől.

– Sajnálom. – végül felöltözött és elment.

Basszus.

Mindig sikerül bántanom őt. Szeretném őt, ha tudnám. De képtelen vagyok rá, és tudom, hogy soha nem is leszek rá képes. Természetesen nem az ő hibája. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmiféle rokonszenvet nem táplálok a lány iránt, azonban ennyi nem elég.

Nem gyújtja lángra a testem és nem égeti porrá a szívem. Nem érdekel, ha megbántom, mindössze erőltetett bűntudat parazsa pislákol bennem, miután valamivel valóban túl lőttem a célon. Nem emészt fel az iránta érzett vonzalom, nincs szenvedély, amely beködösíti a látásom, nincs veszély, nincs adrenalin. Nincsen semmi, és soha nem lesz képes tenni eleget ahhoz, hogy ezen valaha is változtasson.