| 𝐒𝐳𝐞𝐫𝐞𝐭ő𝐤 𝐡𝐚𝐥á𝐥𝐚 | Draco Malfoy fanfiction

33 // De...

—

Draco POV

És tényleg visszajött.

Természetesen számítottam rá, hiszen ő maga mondta, hogy visszatér, ráadásul nem is olyan sokára. A legrosszabbkor jött vissza, mintha tudná, hogy Clare lelkivilága romokban hever. A gyász, a hiány, a zavarodottság belülről emészti fel őt, és Mattheo pont most jött vissza, hogy még jobban tönkretegye.

Már második napja vagyok a kórterem rabja, azonbelül a legkényelmetlenebb ágyé amin valaha feküdtem. Clare nem jött vissza miután kézenfogva kisétált az ajtón a fiúval. Nem is nézett hátra, és a távolodásának látványa a szívembe mart. A testével együtt mintha a lelke is távolodott volna tőlem, mert végre újra megkaphatta őt.

Az itteni kaja egyenesen rémes. Sokkal rémesebb, mint Potternek az arca a szemüvege nélkül, vagy mint Hermione haja amikor nem fésüködik meg rendesen. Ronról meg ne is beszéljünk...

Rá vagyok - pontosabban csak lennék - kényszerítve az alvásra, de több dolog miatt ez kivitelezhetetlen. Az első számú és egyben a legidegesítőbb ok, az az, hogy mellettem mindenki úgy horkol, hogy beszakad a dobhártyám. A második, hogy a Volt-nincs Szekrény miatt idegeskedem, hiszen már csak két hetem van véghezvinni a feladatomat. A harmadik pedig, Theodore.

Fogalmam sincs, hogy mégis mit keresett nála a nyaklánc, hogy hogy találta meg, vagy egyáltalán miért kutakodott a cuccaim között. 

De ez az egész az én hibám.

Ha nem lennék gyáva, ha szembe mernék nézni Dumbledorral és saját magam végeznék vele a gyilkos átokkal, akkor ez az egész nem történhetett volna meg. 

De megtörtént, és ez az én hibám.

Clare mentett meg, de azt kívánom bárcsak ne tette volna. Ha Potter átka miatt elvéreztem volna mindössze pár órával ezelőtt, akkor most nem idegesítene a horkolás zaja, nem kellene a Volt-nincs Szekrény megjavításán ügyködnöm és nem mardosna a bűntudat és a gyász amelyet csak magamnak köszönhetek.

Mindent magamnak köszönhetek. Lett volna választásom, de túl gyáva voltam, hogy kimondjam mindenki előtt a beavatásom napján, hogy inkább meghalok, mintsem ilyen szörnyűségekkel kelljen együtt élnem. 

De már itt vagyok, túl késő, és ez az én hibám.

A terem ajtaját néztem, hátha belép rajta. 

Eltelt 2 perc. 

Semmi.

Eltelt 20 perc. 

Semmi.

Eltelt 2 óra. 

Semmi.

Semmi mozgás, még csak egy kibaszott légy sem repült keresztül a kulcslyukon. 

Az ő hangját hallottam halkan, nagyon mélyen. A fejemben lejátszódtak a tegnap esti történések, szinte éreztem ahogy hozzám bújt. Még most is éreztem a teste melegét és ahogy vette a levegőt. Hallottam ahogy szuszog. Éreztem őt.

A helye az ágyamban mára már kihűlt, és én túl kevés vagyok ahhoz, hogy egyedül, továbbra is két ember helyét melengessem.

De ennek ellenére, mégis azt tettem, legalábbis csak próbáltam. 

És ez is, mint minden más, az én hibám.

—

Kopogtattam az ajtaján, de reméltem, hogy nem kapok választ. Belülről lépteket hallottam, ahogy egyre közeledtek felém, majd az ajtó előtt megállt.