| 𝐒𝐳𝐞𝐫𝐞𝐭ő𝐤 𝐡𝐚𝐥á𝐥𝐚 | Draco Malfoy fanfiction

14 // Otthon

—

Draco POV

"Aki épp elméjű, soha nem foglalkozna a te szarságaiddal."

Ebben nem az volt a legrosszabb, hogy ez teljes mértékben igaz volt, hanem az, hogy ő mondta nekem. Minden sajnálat és lelkiismeret-furdalás nélkül.

Mire felfogtam, amit mondott, már elment. Utána akartam menni, de már nem találtam a folyosókon. Talán jobb is volt így.

"Békén kell hagynom őt és ő is békén hagy engem. Mindig ezt teszi. Egyáltalán miért érdekel? Végül is ő egy senki, egyáltalán nem számít nekem, és soha nem is fog." Tudtam, hogy hazudok magamnak. Csak próbáltam megkönnyíteni a helyzetet.

—

Clare POV

Hamarabb mentem a Csillagászati ​​Toronyba, mint kellett volna, hiszen nem volt más dolgom. Az idő hideg volt, szeles, de csodálatos érzés volt, ahogy megborzongtam tőle. Általában elég hamar elálmosodhatunk a hidegben, de igazából ez rádöbbentett néhány dologra, úgy éreztem, sokkal tisztább lett az agyam, mint régen.

Senki sem tudja, honnan fúj a szél és hová megy. A szellő üzenetet hordozhat. A legtöbb, amit tehetsz, hogy reméled, megkapod a sajátodat. Ha szépen kéred, lehet, hogy a tiédet is el tudja vinni. De bölcsen kell megválogatnod a szavaidat; ha egyszer kimondod őket, a szél nem engedi, hogy visszaszívd őket. Már nem a tieid. Elengedted őket.

Az elengedés fontos. El kell engedned a dolgokat, akár akarod, akár nem. Azt gondolhatod, van megoldás, hogy mindig van egy kiskapu és talán a te helyzetedben minden máslént lesz. A legtöbb esetben csak becsapod magad.

Becsapod magad azzal, hogy minden rendben lesz, pedig legtöbbször nem.

Draco és én – két keserű, de büszke lélek. Két lélek, akik túl büszkék ahhoz, hogy együtt legyenek, de keserűek egymás nélkül.

A családom után,

Végre újra megválok valamitől, mégpedig végleg. Elengedem őt, hogy én maradhassak.

—

"Hidegvérű vagy, nem igaz?" Hallottam a hátam mögött Mattheót. "Igazán meglepett, hogy itt talállak." A hangja hideg volt és távoli. Nem tudom, mit gondoljak, vagy miben higgyek. Kiben bízhatok.

Elsétált mellettem, és egyik kezével megragadta a korlátot. Nem tudtam, mit mondjak, és egy ideig ő sem találta a megfelelő szavakat. Még nem igazán beszéltünk. Sőt, még a teljes nevét sem tudom.

"Mit mondott neked?" Kérdezte végül, miközben még mindig a horizontot nézte.

"Kicsoda?" Kérdeztem, de amint kimondtam ezt a szót, tudtam, kire gondol. Megfordult, hogy rám nézzen, és mélyen a szemembe nézett, válaszokat keresve.

"Hogy bedrogoztál." Válaszoltam alázatosan, tudván, hogy még ha akarnék sem tudnék hazudni neki. Aggódtam, hogy mit csinálhat Dracóval. Még mindig emlékszem Cormac arcára, és bár nem szeretem Dracót, nem akarom így látni. Felsóhajtott, és megrázta a fejét.

Kivette a másik kezét a zsebéből, és a kezeimért nyúlt. Egymás felé fordultunk és felnéztem rá. Szemei ​​őszintének tűntek a félhomályban – a sötét éjszakában.

Megfogta mindkét kezemet. Egyik keze – amellyel korábban a korlátot fogta – hideg, a másik – ami a zsebében volt – meleg volt. Mindkét kezemet a szájához emelte és megcsókolta, miközben a szemembe nézett. Ezen elmosolyodtam.