| 𝐒𝐳𝐞𝐫𝐞𝐭ő𝐤 𝐡𝐚𝐥á𝐥𝐚 | Draco Malfoy fanfiction

13 // Amortentia

—

Clare's POV

Soha többé nem iszom. Soha.

Aki nem tudja, milyen a másnaposság, annak elmagyarázom; mindened fáj, főleg a fejed. Zúg a füled, nem látsz tisztán. Olyan zúzódásokat veszel észre magadon, amelyekről nem tudod, hogyan és mikor kerültek oda. Szomjas vagy, de ha belekortyolsz akár egy pohár vízbe, azonnal bepisilsz. Ha nem, akkor mindent kihánysz, amit az elmúlt héten ettél, amit nem tudtál megemészteni.

Tündéri, tudom.

Elmosódott emlékeid között próbálod felidézni a tegnap esti eseményeket. De minél többször próbálkozol vele, annál távolabb kerülnek tőled, pontosan úgy, mint amikor az álmainkat szeretnénk felidézni.

Emlékszem az italra, amit Lorenzo hozott nekem. Aminek édesebb íze volt a szokásosnál. Mintha szerelemmel, vággyal és szenvedéllyel fűszerezték volna.

De én emlékszem rá is.

Emlékszem lángoló sötétbarna szemére, ahogy égetően nézett rám. Ahogy figyelte minden mozdulatomat, mintha még soha nem látott volna ehhez hasonlót. Emlékszem, mit viselt. Hogy kitűnt a tömegből, és a lányok bágyadtan figyelték és vágytak rá.

Emlékszem a testtartására, ahogy önbizalmat sugárzott, így elvarázsolta a körülötte lévőket. Emlékszem a parancsoló, kemény szavakra, amelyekkel irányítani akart.

Emlékszem, hogy táncoltunk, és megérintett gyűrűkkel teli kezével. Tegnap este megérintette szívemet, lelkemet, bőrömet, ruhámat, testemet.

Emlékszem csókjának édes ízére, ahogy a nyelvünk táncolt egymással. Ahogy gyengéden, majd durván megragadta az arcomat, elmélyítve heves csókjait. Emlékszem a nyögésekre, amik kiszaladtak a számon a tettei miatt. Mosolyára, ahogy nézte, ahogy szenvedek az érintése alatt, többre vágyva.

Én egy gyertya voltam, ő pedig a láng. Megérintett, és attól a pillanattól kezdve olvadok.

A legfontosabb azonban, amire emlékszem, hogy én az övé vagyok, ő az enyém.

Reggel 11-kor másnaposságra ébredtem. Fájt a fejem, kócos hajamtól alig láttam valamit. Felültem az ágy szélére és lehúztam magamról a takarót. Láttam a világos lila és kék zúzódásokat a combomon. Finoman megsimogattam őket, és összerándultam a fájdalomtól. Micsoda úriember...

Az ágyam felé néző tükör felé fordultam. Szarul néztem ki.

Felkaptam a fésűmet az asztalról, és a tükör felé sétáltam, amikor hallottam, hogy egy cetli leesik az asztalról a padlóra. Visszasétáltam és felvettem. Ginnytől volt.

—

Jó reggelt kívánok,

Roxmortsba kell mennem. Vitaminokat kell vennem a gyógyszertárban. Neked is veszek, a biztonság kedvéért. Este láttam a nyakadat és a combodat. :)

Remélem, nem dobsz fel mindent, mire visszajövök.

—

Vitaminok? Milyen... Ohh.

Végül a tükörhöz léptem és a nyakamra néztem. Nem volt olyan rossz, mint amit Draco vagy Cormac adott nekem. Ráadásul ez jó érzés volt. A tarkómon volt, könnyen el tudtam takarni a hajammal.

A combom viszont.. egy ideig nem hordhattam szoknyát.

—

Kicsit kijózanodva felöltöztem és Cora felé vettem az irányt. Reméltem, hogy időben leérünk ebédelni, ami 15 perc múlva kezdődött. A hűvös októberi levegő megcsapta az arcom, ahogy a folyosón sétáltam. Hirtelen lépteket hallottam magam mellett, és egy kar nyúlt át a vállamon és átölelt.