| 𝐒𝐳𝐞𝐫𝐞𝐭ő𝐤 𝐡𝐚𝐥á𝐥𝐚 | Draco Malfoy fanfiction

44 // Ölni vagy meghalni

—

Draco POV

Az idő elrepült, és végre eljött a nap.

Ezernyi kérdés van még bennem, mind elkéstem velük. Annyi meg annyi elfecsérelt idő, belegondolni is rémes.

Mindannyian születünk, élünk, majd meghalunk. Ez az a körforgás, amelyből senki sem tud kitörni. Ez az élet.

Hogyan szeretnéd, hogy az emberek emlékezzenek rád a halálod után?

Azt akarod, hogy nyíltan beszéljenek rólad, hogy nyíltan gyászoljanak téged csoportosan, virággal a kezükben, amelyet a sírodra helyeznek?

Szeretnéd, hogy minden este némán sírjanak a szobájukban, és megpróbálják elviselni a veszteséged fájdalmát, azt a tényt, hogy soha többé nem látják az arcodat ebben az életben, és csak abban reménykedhetnek, hogy a következő életben ti ketten újra találkozhattok és együtt lehettek, ahogyan a sors akarja?

Szeretnéd, ha minden apró részletet elfelejtenének veled kapcsolatban, mert az ő boldogságuk a legfontosabb számodra? Nem akarod, hogy emlékezzenek rád, mert az emlékedet mindig elsötétíti az a tény, hogy te csak egy emlék vagy már.

Mi az, ami a legpontosabban meghatározza, hogy kik is vagyunk valójában?

Az elveink? A családunk? Őseink? Barátaink?

Hogy mit értünk el eddig az életben? Vagy hogy hogyan ér véget az életünk?

Emlékek. Emlékekből állunk, az emlékek táplálnak minket leginkább az érzelmek mellett. Hiszen mások emlékeiben élünk tovább, mert ha van, aki emlékezzen ránk, akkor sem szűntünk meg létezni, akkor sem, miután a szívünk már nem dobog.

Akiknek a nevét még haláluk után is emlegetik, sosem haltak meg igazán.

Mi is pontosan a halál?

A pillanat, amikor testi lényünk már nem életképes? Amikor eltemetik azt a testet, amely évek óta őrzi lelkedet? Vagy talán az igazi halál, amikor a lelked meghalt és a tested még él, érzelmek, szenvedélyek, célok nélkül? A halál az, amikor már nincs miért élned? Vagy a halál az, amikor csak létezel, és nem tudsz igazán tovább élni?

Érdemes arra gondolni, hogy a haláloddal, legyen az bármilyen formában, testi vagy érzelmi halál, nem csak te fogsz meghalni. Akarva-akaratlanul is megölöd saját lelked darabjait, amelyeket azoknak adtál, akiket életed során szerettél, azoknak, akik törődtek veled és viszont szerettek.

A rossz emberek számára ez nem lenne nagy baj. Nemcsak azokat a darabokat rombolják le másokban, amiket eleve nekik adtak, sőt, nem is tehetnék, hiszen ezek az emberek nem adnak semmit magukból. De még így is nagyon könnyen darabokra téphetik mások lelkét, mint egy régi, gyűrött, gyenge papírt.

18 évem alatt, nyomorúságos életem alatt sok mindennek hívtak mások. Sokszor neveztek már patkánynak és görénynek, rossz embernek, sokszor szánalmasnak, ritkán, de szégyennek is.

Apámat aljasnak és kegyetlennek tartják, ezt mindenki hiszi és tudja, és ezt megértem, nem tévednek.

A múltkor elszomorított, hogy olyannak hittek, mint az apám, hiába tagadtam.

„Apja fia."

Meg akartam felelni mások és édesapám követelményeinek és elvárásainak. Szerettem volna, hogy ne így legyen, éveken át győzködtem magam, hogy nincs szükségem senki elismerésére, és jól vagyok egyedül. Azonban ez soha nem volt így. A legkevésbé fontos az volt, hogy megfeleljek magamnak.