| 𝐒𝐳𝐞𝐫𝐞𝐭ő𝐤 𝐡𝐚𝐥á𝐥𝐚 | Draco Malfoy fanfiction

26 // Napló

—

Draco POV

Havazott.

A világ a szemem előtt terült el, csak egy vékony, fehér, fagyos réteg volt rajta, amely eltakarta azokat a hibákat, amelyeket csak akkor nem vehetett észre senki.

Ezzel a gondolattal lehúztam az ingem ujját a karomról, és a bőrömet betakartam a fehér anyaggal, hogy senki ne lássa a legnagyobb hibámat.

Félek belegondolni, lesz-e valaki, aki át tud nézni a fehér rétegemen, látva, hogy mit akarok annyira elrejteni. Megfeszül a testem a gondolattól, hogy a hó bármennyire is szeretném, sajnos nem tarthat örökké, egyszer majd a nap sugarai megvilágítanak engem és örökre megváltoztatják az életemet.

A félhomályban, gyertyafények világában felkeltem az ágyamról, és az íróasztalom felé indultam.

Az asztalon lévő rendetlenség azt a helyzetet ábrázolta, amely hetek óta a fejemben volt, az állandó szorongás és alvászavarok miatt. Dühöngtem, hogy amire a legnagyobb szükségem van, az szinte elérhetetlen számomra a visszatérő rémálmok és a hirtelen fájdalom miatt, ami az éjszaka folyamán többször is áthasítja a karomat.

Hogy legyen egy kis hely előttem az asztalomon, egy söpréssel félretoltam mindent, ami előttem volt, amitől egy napló a földre esett, mire Blaise egy pillanatra felhorkant ettől a zajtól, de kb. két másodperc után tovább horkolt mély álmában.

Nyugalomra volt szükségem, hogy egyedül legyek anélkül, hogy bárki megzavarhatott volna, de a ceruza halk kopogása a fabútoron nem akart abbamaradni, a kezem, mint egy gép, nem volt hajlandó megállni.

Egy darabig néztem a kezem, de hamar belefáradtam és bosszankodtam, és amikor a kopogás már túlzottan zavaró lett, félbetörtem a ceruzát.

Megnéztem a füzetemet, és eszembe jutott, hogy holnap – pontosabban majdnem ma – Piton professzor órája lesz az első.

Már második hete nem vagyok hajlandó megjelenni az órákon.

Blaise azt mondja, hogy depressziós vagyok, Theodore pedig azt, hogy a szervezetemnek csak egy kis alkoholra és sok fűre van szüksége. Sajnos nem, már próbáltam, nem segítettek semmit.

Megnyugtató a tudat, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki úgymond elveszett. A fiúk mostanában nem igazán hallanak rólam semmit, de Blaise elmondása szerint Enzonak is nyoma veszett. Nagyon kételkedtem ebben, mert valószínűleg csak állandóan Corát reszeli az egyik üres folyosón.

Nem tudnám pontosan megmondani, miért kerülöm ennyire mindenki társaságát. Sok oka van, ez nyilvánvaló, és szinte mindegyik visszavezet hozzá...

Nem tudtam elárulni senkinek a róla szóló ezer és ezer gondolatot, ami naponta átfutott az agyamon, ezért lenéztem a naplóba, ami békésen hevert a földön, nem olyan messze a székemtől, amin ültem. Fel sem kell állnom a helyemről, hogy elérjem.

Megragadtam a könyv gerincét, az asztal közepére helyeztem, és a következő üres oldalon kinyitottam. A papírok összegyűrődtek a landolástól, ha apám látta volna biztosan megütött volna, ahogy gyerekkoromban is, pont ilyenek miatt.

A tollat ​​a fekete tintába mártottam, és felírtam a dátumot. Nem tudom pontosan, miért jó tudni, hogy pontosan mire gondoltam 2 héttel ezelőtt, miért és mikor fogok ellenállhatatlan késztetést érezni az érzelmeim újraélésére, miközben olvasom az egykori gondolataimmal teli, enyhén sárgás lapokat.

Egy pillanatig sem kellett gondolkodnom azon, hogy milyen szavakat akartam leírni, mert amint a fekete tinta találkozott az üres lappal, a gondolataim a papíron foglaltak helyet az elmém helyett.