| 𝐒𝐳𝐞𝐫𝐞𝐭ő𝐤 𝐡𝐚𝐥á𝐥𝐚 | Draco Malfoy fanfiction

7 // Bűnbánat

—

Draco's POV

Minden átmeneti.

Legalábbis minden átmeneti az én életemben.

A haragom, a szerelmem, a békém, a megbocsátásom... ezek mind átmenetiek. Mindig is azok voltak. És ezt sokan nem viselték el, ezért nem sokan állnak ki mellettem. Azok, akik mellettem állnak, félelemből vagy megszokásból teszik ezt.

Órák óta nem jöttek vissza.

Sikerült megaláznom mindenki előtt, aki ott volt a mardekár közös helyiségében. Nem voltak sokan, de pont elegen ahhoz, hogy mindenki rövid időn belül megtudja, mi történt.. még a jelentéktelen Hugrabugosok is.

A legbosszantóbb nem az volt, hogy mindannyian azt hitték, lefeküdtem vele. Nem érdekelt, mert senkit sem érdekelne. Azzal fekszek le akivel akarok és ez nem volt újdonság. Az emberek egyébként sem mernek rólam pletykálni.

Mióta otthagytak, két visszatérő kérdés forgott a fejemben. Miért választotta Blaise őt helyettem, -helyettünk- és mit csinálnak, ami olyan sokáig tart?

Arra gondoltam, hogy utánuk megyek és megkeresem őket, de tudom, hogy nem lenne túl jó vége. Ők most épp vagy Clare szobájában vannak, és...

Nem, nem mertem belegondolni.

Mi olyan különleges abban a lányban? Semmi.

Blaise viszont meg merte említeni anyámat. Anyámról senki sem beszélhet, még ő sem.

"Hirtelen mindenki azt hiszi, hogy joga van sértegetni engem, de én nem bírom ezt... ezt nem viselem el." Mondtam magamban mérgesen és felkeltem az ágyból.

Rá kellett jönnöm, hogy minden, amit tettem vele, jogos volt. Nem bántam meg semmit, egy csöppet sem. Miért is kéne?

Éreztem, hogy elönt a harag, és megragadtam az első dolgot, ami a kezembe esett és a földhöz vágtam. A fekete üvegváza milliónyi apró darabra tört. Aznap összetörtem két vázát és még csak este 7 óra volt.

A váza a boldogságomra emlékeztetett. A Sötét Nagyúr visszatérésével eltűnt, és pontosan tudom, hogy csak rövid idő kérdése, hogy Jade-nek és nekem valamivé válnunk kell. Valamivé, ami soha nem akartam lenni, és valamivé, ami ő mindig is lenni szeretett volna. Voldemort jó szolgája lesz. Kegyetlen, akár az anyja. Velem is pont ez a baj,

Én is olyan vagyok, mint az anyám. Ha olyan lennék, mint az apám, minden sokkal könnyebb lenne. De nem akarok olyan lenni, mint ő, mindig is láttam őt, az igazi énjét. Ahogy viselkedett és ahogy beszélt. Ahogy mindig is lenézett mindenkit, aki nem az ő elvei és elvárásai szerint élt. Tudom, hogy nem vagyok különb ilyen téren, mint ő, és ezt sajnálom. A felszín az apámat tükrözi, de mélyen legbelül anyám maradok. Ki tudja meddig.

Az apám nevelt fel, amikor volt ideje, régen megtanított mindenre. Gyermekként nem volt lehetőségem másként látni a világot, mint ahogyan ő megmutatta nekem. Most már mindenről megvan a véleményem, ami leginkább az ő nevelésén alapul. Ha pedig az alapot akarjuk rendbe tenni, mélyre kell ásnunk.

De mégis kinek van ereje ezt megtenni értem? Nekem már nincs hozzá elég.

Néztem a földön szétszóródott, összetört darabokat, ahogy visszanéztek rám. Ugyanolyan összetörtek, mint én, csak ők láthatóan. Szerencsésebbek, bárki észreveheti őket, de szinte csak akkor, amikor már késő. Amikor teljesítik kötelességüket, nem fontosak, csak a virágok amiket beléjük helyezünk, amelyeknek haláluk után is életet adnak. Ez az elbaszott dolog.