| 𝐒𝐳𝐞𝐫𝐞𝐭ő𝐤 𝐡𝐚𝐥á𝐥𝐚 | Draco Malfoy fanfiction

18 // Szív

—

Draco POV

Nem sokat aludtam, pont mint általában. Bármilyen kényelmes is az ágyam otthon, egyedül alszom itt. Nincs kivel beszélnem lefekvés előtt, és nincs aki feldühítene kora reggel.

Minden áron igyekeztem elkerülni apámat. Dél körül lementem a földszintre a cuccaimmal. Tudtam, hogy hamarosan jönnek a vendégek, és még véletlenül sem akartam senkivel találkozni.

"Draco!" Hallottam, hogy anyám hív engem a konyhából.

Sokan azt hiszik, ez a ház egy nagy, félelmetes és sötét labirintus. A labirintus rész nem igaz. Még vakon is tudnám, hol vagyok. Ez legalább nem változott.

Kimentem a konyhába és leültem az egyik székre. Anyám ugyanolyan lenyűgözően nézett ki, mint mindig. A rúzs most is tökéletesen ragyogott az ajkán, gyönyörűek voltak a fürtjei, hosszú fekete ruhája pedig kiemelte sápadt bőrét.

Egy tányér rántottát tett elém, mellé pedig egy kést és egy villát. Odalépett hozzám és megcsókolta az arcom.

"Jó reggelt fiam! Hogy aludtál?" Kedvesen elmosolyodott.

"Tudod jól, hogy már nem szeretem a tojást." Morogtam ingerülten.

"Úgy tűnik, már nem. Mit akarsz akkor enni?" Kérdezte kedvesen, és készen állt arra, hogy valami mást készítsen nekem.

"Semmit. Ülj le! Úgy viselkedsz, mint egy házimanó. Pihenj egy kicsit!" Mondtam a falatok között, és anyám leült mellém és nézte, ahogy eszem.

"Ő egy nő, Draco. Ez a munkája." Hallottam a hátam mögött Luciust. Felvett egy zöld almát a gyümölcsös tálból, és visszarohant az irodájába.

"És te vagy Lucius. Az a dolgod, hogy kinyald a Sötét Nagyúr seggét de nyilván ez sem megy neked olyan jól..." Csúfoltam ki suttogva, amit csak anyám hallott.

"Draco!" Figyelmeztetett.

"Mi az?" Kérdeztem tőle, miközben tágra nyílt szemekkel néztem rá. Mindig is tudta, hogy mindig uralkodom magamon, ezért inkább nem válaszolt. "Szóval.. mit akartál mondani? Miért vagyok most itt?"

Felsóhajtott, és a kézfejemet az övéibe temette.

"Azt hittem, csak így vagy hajlandó hazajönni." A szeme szomorú volt, szinte könnyes. "És ráadásul úgy gondoltam, mostantól részt kellene venned a találkozókon." Mondta, miközben lesütötte a szemeit. Soha nem akarta, hogy közéjük tartozzak, de nem tehet semmit. A bűntudat és a tehetetlenség belülről emészti, és ez rám is hatással van.

"De tévedtem, sajnálom! Bocsáss meg!"

"Szerinted mikor kell lennem...?" Nem fejeztem be a kérdést, pontosan tudta, mire gondolok.

"Nem tudom biztosan drágám.. Sajnos hamarosan. Ez az egyetlen dolog, amit biztosan tudok." Gyenge mosoly volt az arcán, és törékeny kezével megsimogatta az arcomat.

"Rendben leszek. Tudom, mit kell tennem. Milyen szörnyű dolgokat. Békét és megbocsátást találok majd, ne félj!" Nyugtattam meg. Már csak én vagyok neki az egyetlen. Apám már régóta nem az övé. Én azonban mindig a fia leszek. Az életemben, a halálomban.

És ő mindig az anyám marad. Talán Blaise-é is.

Örökkön örökké.

—

Miután befejeztem a reggelit a bejárati ajtó felé vettem az irányt és anyám kikísért, hogy elköszönjön.

"Minden rendben van az iskolában?" Kérdezte, és aggodalmat éreztem a hangjában.