MANACLED | Magyar Fordítás |

7. fejezet

A KÖVETKEZŐ HÁROM NAP NAGYJÁBÓL UGYANÚGY TELT.

Az asztal minden este pontosan fél nyolckor jelent meg. Hermione nyolc óra előtt néhány perccel odament és ráhajolt. Malfoy megérkezett, elvégezte a dolgát, majd szó nélkül távozott.

Hermione verseket szavalt magának, és próbálta minél messzebbre terelni a tudatát. Gondoljon bármire, csak ne arra, ami testével történik.

Elméjében nem volt jelen. Egy asztalon feküdt, igaz, de azért mert fáradt volt. Ujjaival végigsimította a fa finom szemcséit. Talán tölgyfa volt. Vagy diófa.

Amint elhagyhatta az asztalt, bemászott az ágyba, és imádkozott, hogy el tudjon aludni. Csak másnap reggel mosakodhatott meg, és nem akarta érezni a folyadékot a lába között.

Igyekezett nem gondolni rá. Addig nem, amíg történt. Utána sem. Másnap reggel sem. Megpróbálta elfelejteni.

Semmit sem tehetett.

Megpróbálta eltüntetni az elméje egy sarkába. Olyan messzire vitte az elméjét a testétől, amennyire csak tudta, és ott is hagyta.

Amikor az ötödik nap utáni reggelen felébredt, sírni akart, annyira megkönnyebbült, hogy - legalábbis átmenetileg - vége. A gyomrában lakozó borzalom lassan enyhült.

Felkelt és megfürdött, rituálisan lesikálta minden porcikáját. Aztán elszántan állt a hálószobaajtó elé.

Ki akart menni. Ki akart lépni a szobájából, és legalább... négy másikat fel akart fedezni. Négy másik szobát a folyosó mentén.

Elhatározta magát. Minden centimétert át akart vizsgálni, hátha talál valami potenciális fegyvert, amivel megölheti Malfoyt.

Az elmúlt napokban számtalan kreatív módon képzelte el a halálát. Az a szenvedélyes vágy éltette, hogy végignézze, ahogy a fény kialszik a férfi szeméből. Bármit megadna azért, hogy egy pengét döfhessen a hideg szívébe.

De hajlandó volt beérni a megfojtásával vagy megmérgezésével is.

Voldemorton és Antonin Dolohovon kívül senki másnak a halálát nem kívánta most Hermione ilyen hevesen.

Dolohov volt a Voldemort Átkokkal foglalkozó osztályának vezető fejlesztője. A háború során keletkezett legszörnyűbb átkok az ő nevéhez fűződtek. Hermione azon tűnődött, vajon él-e még, és még mindig új módszereket talál-e ki, amelyekkel kínzó lassúsággal ölhet meg embereket.

Most Dolohov és Malfoy majdnem holtversenyben álltak. Hermione nem volt biztos benne, hogy melyikük halálát kívánja jobban. Valószínűleg még mindig Dolohovot, feltételezte. Még ha a holttestek száma egyenlő is lenne, Malfoy legalább nem volt ilyen szadista.

Kihúzta az ajtót, és kilépett. Nem állt meg, hogy becsukja maga mögött. Nem hagyott magának időt, hogy megdermedjen, végigrohant a folyosón a legközelebbi szobába.

Amikor az ajtó becsukódott, a fejét a keretnek döntötte, és kényszerítette magát, hogy lélegezzen. Lassú, mély lélegzeteket vett. Beszívta a levegőt egészen a tüdeje mélyére, majd lassan, nyolcig számolva kifújta.

A vállai remegtek, az ujjai pedig rángatóztak. Határozottan fordult meg, hogy megvizsgálja a szobát, ami majdnem ugyanolyan volt, mint az övé, csak két székkel és egy nyugággyal.

Körbefordult, szemügyre véve az összes általános részletet. Miközben ezt tette, majdnem elkáromokodta magát, amikor megpillantott egy festményt a falon. Egy holland csendélet volt. Egy asztal virágokkal és gyümölcsökkel. Az asztal mellett pedig a boszorkány állt, a Hermione szobájában lévő portréról. Enyhén kihívó arckifejezéssel figyelte Hermionét.