Angyal Krónikák 3. - Michael, a Harcos Védelmező

20. fejezet: Egy váratlan fordulat

Michael és Katy szótlanul, saját gondolataikba zárkózva igyekeztek a Pokol mélységében, hogy előkerítsék Xaviert, Lilith úrnő elsőszülött fiát. Xavier volt az egyetlen, aki segíthetett az arkangyal párjának, Cassandrának, vagy gyerekkori nevén, Amara hercegnőnek. A lány ereje közel volt ahhoz a ponthoz, amikor már csupán egy árnydémon segíthetett rajta, mert félő volt bármikor kitörhet és bajt okozhat.

Michael, a fény angyalaként, az Úr első angyalaként tudta, hogy egyszerűbb lenne véget vetni az egésznek, ha megölné a lányt mielőtt az erő felemésztené őt. De egy bizonyos ok miatt képtelen volt megtenni.

Ez az ok pedig a szerelem.

Annyira szerette a démonlányt, hogy képtelen lett volna megölni, még ha tudta is, hogy ezzel talán a világot pusztulásra ítéli, de nem lett volna képes csak úgy egyszerűen átdöfni szívét a kardjával, hiszen a lány szíve már hozzá tartozott, ahogy maga Cassy is. Nem. Képtelen lenne megtenni.

Épp ezért a végsőkig küzdeni fog a lányért, még ha az ő élete is veszélybe fog kerülni, az se érdekelte, csak a lány életben maradjon. Életben kell maradnia. Nem lehetett másképp. Annyi mindent tett az emberekért, a világért, hogy neki is joga volt ahhoz, hogy boldog lehessen.

Kijárt neki a boldog élet a szerelmével.

Épp ezért, most egyszer az életében önző akart lenni, és csak magával akart foglalkozni az által, hogy megmenti a lányt. Még akkor is, ha egy angyalnak az önzőség tiltott dolog volt, ahogy az összes többi dolog, amit tett és érzett, mióta megismerte Cassy-t, de nem érdekelte. Nem érdekelte, hogy az Úr ellenzi ezt a kapcsolatot, nem érdekelte, hogy bele is halhat, esetleg elveszítheti rangját, nem érdekelte, mert számára a lány mindennél többet ért. Ezért meg fogja menteni, vagy ne legyen a neve Michael.

- Ez unalmas - szólalt meg ekkor hangosan Katy, mire a férfi feleszmélve gondolataiból rákapta a fejét. A rózsaszín hajú lány kezeit háta mögött összekulcsolva szökdécselt előtte, miközben mutatta az utat arra, amerre Xavier-t érezte.

- Mi unalmas? - kérdezte meg Michael végül, bár egyáltalán nem érdekelte, hogy mit tart unalmasnak Sátán lánya.

- Az, hogy mióta eljöttünk a palotából meg se szólalsz, angyalpofikám - nézett hátra a válla fölött, majd megfordult és hátrafelé menetben sétált tovább miközben szemmel tartotta Michael-t. - Hallom ám, ahogy forognak a fejedben a fogaskerekek. Tudom, mire gondolsz - döntötte félre a fejét és úgy tanulmányozta.

- Nem tudsz te semmit és kétlem, hogy hallanád mire gondolok - állt meg hirtelen a férfi és megrázta a fejét. - Egy angyal fejébe még maga Sátán lánya sem képes behatolni. Esetleg csak akkor tudnál, ha leengedném a védelmem. Ha önként és dalolva engedném, hogy belenézz a fejembe, de mindketten tudjuk, hogy erre akkor kerülne csak sor, ha a Pokol befagyna. Vagyis, soha ebben az életben - indult el újra, majd elment a lány mellett, aki hátrafelé menetben csak lassan tudott haladni.

- Nahát, hogy te mennyire kedves angyal vagy - jegyezte meg szarkasztikusan. - Nem is értem, hogy Amara baba mit szeret benned. Semmi olyan tulajdonságod nincs, ami miatt egy démon beléd szerethetne vagy hajlandó lenne az ágyadba feküdni. Na, jó esetleg a földöntúli arcod látványa minden nőben szikrát gyújtana - mustrálta végig az arcát és aranylóan szikrázó haját, amihez ragyogó kék szempár párosult. - Igen, azt beismerem a fizimiskád nem mindennapi, ahogy az izmos tested sem utolsó, látszik, hogy egy harcost takarnak ezek a ruhák. Ha ezt a két külső tulajdonságodat nézzük, akkor talán a legtöbb démon lány az ágyadba ugrana, ha csak füttyentenél.

- Nem áll szándékomban, hogy ilyesmit tegyek. Nekem ott van Cassandra - folytatta útját a lányra se nézve.- Ő az egyetlen démon lány, akit az ágyamba és persze a szívembe fogadok. Szívem minden szeretetével csak érte égek, ezért rajta kívül senkit se szeretnék az ágyamban látni. Semmi és senki nem lenne képes arra, hogy elszakadjak tőle.