Genosym

Túlélés - Tizenharmadik fejezet

~ Cain! Cain, kelj fel!

− Hagyj aludni! − motyogta maga elé a srác, pedig Shadownak fejben kellett volna csak válaszolnia.

~ Nem lehet. Kelj fel! − unszolta tovább a genosym.

− Nem! − ellenkezett tovább a srác és belefúrta a fejét a párnába.

A következő pillanatban valami hátra rántotta és leesett az ágyról. Nyögve fogott padlót nem túl kellemes helyzetben. Mondhatni pofára esett és az egyik keze még be is szorult maga alá.

~ Au, ez durva volt − rótta fel Shadow.

~ Nem hagytál más választást.

− Cain? − hallotta meg Jess álmos hangját. − Jól vagy?

− Igen, csak leestem az ágyról − válaszolt a lánynak.

~ Egy bizonyos űrlénynek hála − tette hozzá gondoltban, majd felhúzta a lábát és felnyomta magát, hogy ülő helyzetbe kerüljön.

− Ty mit csinálsz?

Figyelt fel a szomszédos ágynál történő eseményekre és már állt is fel egyből, hogy segítsen Tinanak, aki próbálta megtámogatni a barátját, nem sok sikerrel. Tyson arcán pedig egyértelműen látszott a fájdalom. Cain átvette a lány helyét a sérült láb oldalán.

− Ki kell mennem − nyögte a nagydarab srác.

− Jó–jó! Segítek! − hadarta. − Hagyd Tina, majd én, csak nyisd ki nekünk az ajtót légy szíves.

A lány kicsit aggódva, de elindult előttük, többször is hátranézett nem–e kell mégis segítenie. Tyson nem tudott ráállni a sérült lábára, így mikor arra az oldalra került a súly, azt a nála alacsonyabb Cainnek kellett megtartani. Bicegve és lassan, de haladtak.

Közben Cecile is felébredt és álmosan vakarta a szemét, majd mikor Jess megnyugtatta, hogy nincs baj, feküdjön vissza nyugodtan meg is tette és a plüssét fogva visszavackolta magát.

~ Kösz, hogy szóltál − jutott el odáig, hogy megköszönje a genosymnek.

~ Szívesen. Mondtam már, hogy bírom a haverod?

~ Igen, azt hiszem − koncentrált közbe Cain, nehogy elveszítsék az egyensúlyukat, de szerencsére elérték a fürdőt gond nélkül.

Cain elengedte Tysont, aki, ha kicsit bizonytalanul is, de megállt az épp lábán, de azért megtámaszkodott az egyik kezével a falon. Ő pedig annyira már nem is bánta, hogy fel kellett kelnie, mert neki is kellett, de nem akart odaállni a haverja mellé.

A háta mögött várakozott és közben megvakarta az állát, sercegett a borostája. Meg kell borotválkoznia, mert utálta ha ott díszelgett az arcán. Hatalmasat ásított és az apró ablak felé nézett.

Még javában világos volt, úgy saccolta dél körül lehet, szóval még simán tud aludni majd néhány órát. Aztán megkordult a gyomra, emlékeztetve rá, több, mint huszonnégy órája nem evett és nagyon inni se.

− Kész vagyok − szólalt meg Tyson.

− Jó. Nekem is kell − azzal arrébb támogatta a barátját, hogy ő is odaférjen.

Ty megmosta a kezét, majd kissé sután és fájdalmak közepett lehajolt inni. Legalább a csapból folyt a víz, azt nem vették el tőlük a városiak. Már rég lázadás tört volna ki miatta és az emberek megostromolják a pajzsot.

− Cain − szólalt meg Tyson, amikor visszafelé bicegtek.

− Tessék? − tette fel a kérdést, pedig megvárhatta volna a folytatást is.