A Vámpír Szerelme ( Befejezett )

16

Hirtelen Kolen lépett be az ajtó.

- Adaline. Jól vagy?

- Csak....csak rosszat álmodtam. - mondom halkan.
Oda jön le ül mellém és áttkarol.

- Sajnálom hogy nem tudtam hamarabb segíteni neked. Biztosan szörnyű lehetett ott.

- Semmi baj jól vagyok. - mondtam halkan majd jobban hozzá bújtam.

- Mi történt odát? - kérdezte. Erről a legkevésbé sem akartam beszélni vele végképp nem most.

- Miért nem tetted meg még akkor az elején? Miért nem? - kérdeztem halkan.

- Mert azt mondtad nem akarnád sosem és nem tudtam mit tegyek. - magyarázta.

- De most az életemről volt szó.

- De most itt vagy. - jelenti ki.

- Fogalmad sincs min mentem és min fogok még keresztül menni e miatt. - magyarázom.

- De miért? - kérdezi

- Mert meg kellett volna halnom de mivel nem így lett, maga a halál fog üldözni.

- Hogy mi?.

- A lelkem kellett volna neki, de így meg tagadjuk tőle és ez neki nem tetszett. - mondom mire Kolen hitetlenkedve néz rám.

- Mutatni szeretnék neked valamit. Hogy érzed van erőd el jönni velem? - kérdezi.

- Van.

- Gyere ez biztosan meg melengeti kicsit a szívedet. - mondja mosolyogva.

Ja a szívemet ami nincs is. Gondoltam magamban.

Kolen fel kapott a kezébe.

- Nem úgy volt hogy már nekem is megy? - kérdezem

- De igen, de ezt nem tudod rögtön irányítani, valószínűleg az első falba bele csapódnál. - magyarázza.

- Hát ez bíztatóan hangzott. - mondom.

- Ne aggódj meg tanitalak nem lesz baj.

Ezzel el is indult. Most nem éreztem késztetést arra hogy lehunyjam a szememet, csak néztem az el suhanó várost, egyre messzebb kerültünk a várostól és egy hatalmas erdő előtt tett le. Hatalmas ősi fáj voltak ott.
Misztikus hatást keltett már csak maga a látványa az alkony fényében.
Csak a szélsusogása hallatszik, olyan békésnek tűnik itt minden.

Beljebb lépve enyhe fény szűrődik be a fák lombjain keresztül, és csak néha az állatok hangja töri meg a már már zavaróan nagy csendet.

- Ez az erdő egy olyan hely ami képes befolyásolni az egész világot, hatalmas erővel bír, ezeknek a fáknak lelkük van.

- Ez hihetetlen.

Csak ámuldozni tudtam. Az ösvényeket meg világították a misztikus növények, hatalmas szirmaik voltak és mind más más színben pompáznak. A levegő hihetetlenül friss és tiszta volt, mintha most először jutna a tüdőm igazán oxigénhez. Ahogy egyre beljebb sétátáltunk egyre szebb növények tárulnak a szemem elé itt minden olyan varázslatos volt.

- Ez itt volt végig a szemünk előtt és még csak észre sem vettük? - kérdezem.

- Nem Adaline. Ezt csak mi vagyunk képesek látni ez egy felsőbb energia által látható a varázslat ami benned is él most már ez teszi lehetővé hogy láss olyan dolgokat is amik az emberi szemnek láthatatlanok.

Ahogy beljebb mentünk el értünk egy patakot amit körben arany színű virágok világítottak meg a vize pedig hihetetlenül tiszta volt, volt ott egy mini vízesés amiből folyt bele a víz, és amikor meg álltunk előtte arany színben pompázó repülő lények szálltak körbe minket.

- Ők mik? - kérdezem.

- Revoriák. Hasonlóak a tündérekhez, nekik is van varázserejük, ők tartják életben az itteni varázs virágokat, gondozzák őket, vigyáznak rájuk, nagyon kedves lények, de nagyon harcias módon védik az erdő minden növényét erre figyelj.

- Ez a hely valami csodálatos, miért nem itt éltek? - kérdezem

- Itt éltünk egykoron, de muszály volt el hagynunk tudtuk ha az emberek rá jönnének mi is van itt akkor tönkre tennék.

- De ők nem látják nem?

- Ha akarnánk hogy lássák láthatták volna de nem lehet, egyszer már bele estünk ebbe a hibába.
- Régen anyámnak volt egy jó barátja egy ember, be hozta ide, aztán ő meg mutatta másoknak is hogy hogyan láthatják és mikor meg tudták le tépték a virágokat amik meg haltak a Revoriák próbálták meg védeni a növényeket de az emberek sokat meg öltek közülük is, ezért tettük számukra láthatatlanná ezt a helyet.

- Sajnálom. Sajnálom hogy ilyen kegyetlen az emberiség, semmit sem tudnak meg becsülni, meg érteni, meg óvni, nem értem ha egy ilyen szép hely tárul a szemünk elé én soha nem tudnék ártani itt semminek. - jelentem ki.

- Tudom. Pont ezért hoztalak ide, mert tudom hogy te nem ilyen vagy.

- Köszönöm.
- El kell mondanom valamit. Azt hiszem nem lesz rá alkalmasabb pillanat. - Mondom komolyan.

- Van valami baj? - kérdezi.

- Igen. - mondom halkan.

Le ülök az egyik fa törzsére remélve hogy ezzel nemsértek meg senkit. Kolen is helyet foglal mellettem.

- Nem akartam el rontani ezt a pillanatot mert ez a hely csodálatos és hihetetlenül szép.
- De amikor ott voltam ott a két világ között a halál is ott volt velem párszor fel égette a lelkemet és most nem dobog a szívem, mint neked, emlékszel? Azt mondta ő tette azt is, és csak ő tudja vissza csinálni.
- Azt mondta csak akkor adja vissza az érzéseimet ha neki adom a lelkemet hogy minden héten egyszer felégesse.
- két nap múlva vissza jön a válaszomat várva. Ha nem teszem meg rideg leszek mindenkit meg fogok bántani és mindent el fogok rontani. - magyarázom kétségbe esve.

- Adaline. De ez hogy lehetséges?

- Ha hamarabb meg teszed nem lett volna ez de mivel így történt nem tudom mit tegyek.

- Annyira sajnálom Adaline. Ki találunk valamit ígérem ne aggódj. - mondta majd meg ölelt.
- Ezért is hoztalak ide, itt talán meglelhetjük a megoldást. - mondja halkan.

Remélem tényleg lesz megoldás mert nem akarom el fogadni az ajánlatot és ha nem teszem akkor az a legjobb ha száműzetésben leszek örökre, akkor talán nem bánthatok meg, vagy ölhetek meg senkit sem.