A Vámpír Szerelme ( Befejezett )

30

Én vagyok azthiszem a legszerncsétlenebb ember ezen az elcseszett földön.

Egy év telt el azóta hogy el vitte a fiamat. Egy éve hogy nem érintettem Kolent.
Egy éve hogy tönkre ment az életem.

Mikor el vitte a császár Isaacet, nagyon kiborultunk mind ketten. Három napig bírtuk, aztán úgy össze vesztünk hogy Kolen el küldött.

Azóta is minden nap el járok az erdőbe, meg bújva ott vagyok Kolen mellett, minden nehézség, vagy minden mosolya mellett és siratom a múltat.

Közben keresem a megoldást, bármit vagy bárkit aki tudja hogyan mehetek el oda ahol a fiam van. Ma el megyek egy varázsló mesterhez, legalábbis elméletileg az, azt mondják tudja merre kell mennem, hogy el fog tudni vezetni oda ahol Isaac van.

Még utoljára vetettem egy pilantást a  falura majd el indultam.
Egy nagy kastélyba mentem, hasonló volt a miénkhez, miénk, rég nincs már olyan hogy miénk.
Szóval ez a kastély nagyobb volt. Őrizték. Az egyik őr elé léptem majd meg szólítotam.

- Elnézést. A mindenlátót keresem. Meg tudnátok mondani merre menjek? - kérdezem mire csak oldalra fordult majd egy gombot megnyomva beszélni kezdett.

- Uram magát keresik, felengedjem? - kérdezi.

- Engedd. - mondta majd nyílt is a kapu és én el indultam befelé. Az egyik őr velem jött és el irányított egy nagy terem ajtaja elé majd ott hagyott. Be kopogtattam.
- Gyere. - hallom az idős ember hangját majd be nyitok.

- Tiszteletem varázsló. - köszöntem neki.

- Szia gyermekem, miben segithetek e megtört léleknek? - kérdezi.

- A fiamat el vitték. - kezdem.

- A császár, tudom. - mondta.

- Meg tudod mondani hogy jutok el oda ahol ők vannak? - kérdezem.

- Biztos vagy abban hogy tudni szeretnéd az igazat? - kérdezi.

- Teljesen biztos. - jelentem ki.

- Még ha kegyetlen fájdalommal jár is? - kérdez megint..

- Igen. - feleltem.

- Rendben. Le írok neked egy igét. - mondta majd elő vett egy lapot. És írni kezdett.
- Ezt mond el egy tükör előtt,  meg nyílik egy átjáró, ott lesz amit keresel, de kérlek, vidd magaddal őt is, szükséged lesz rá. - mondja.

- Kit? - kérdezem.

- Tudod te. - mondta. Hát persze Kolen.

- Jól van, meg próbálom.

- Tessék. - nyújtotta át a lapot.
- Remélem meg találod a fiad. - mondta.

- Én is. És köszönöm. - mondtam majd ki léptem az ajtón. Furcsa hogy nem kért semmit, de jelenleg ez érdekelt a legkevésbé.

Mikor ki mentem a kastély kapuján egyenesen az erdő felé vettem az irányt.
Mikor oda értem Kolen háza felé vettem az irányt, meg álltam előtte. De rég volt hogy ide be tettem a lábam....

Egyszer csak valaki kést tartott a torkom elé, nem ismertem a férfit.

- Ha nem akarsz másodpercek múlva holtan feküdni ajánlom hogy tedd le. - mondtam neki.

- Nem félek tőled. - jelenti ki, mire csak rá szegeztem a tekintetem és fuldoklásba kezdett. Mit is mondhatnék volt időm ki tapasztalni a sajáterömet.

- Álj le. - hallottam meg Kolen erélyes hangját mire abba is hagytam, majd meg fordultam felé. Olyan furcsa érzés volt most szemtől szemben állni vele. Olyan más érzés.
- Miért jöttél? - kérdezi rideg hangon.