A Vámpír Szerelme ( Befejezett )

33

Másnap, hamar el telt a nap és már itt volt az ideje hogy el induljunk, a mai nap sivár volt, Kolen meg sem szólalt egész nap és mi nem értettük mi a fene ütött belé.

Mikor meg érkeztünk a helyszínre már ott voltak, pedig hamarabb jöttünk, nem értek semmit, mi történt, valami nem stimmel.
Mikor el értünk a helyszínre valami teljesen megmagyarázhatatlan dolog történt.

- Figyeljetek mikor észre vesznek minket a látszó segítségével ha el kapjátok őket nekem kell végeznek velük. - mondja Isaac.

- Rendben. - bólintottam.

Mire észbe kaptunk csak annyit láttunk hogy Kolen ki sétál eléjük majd meg áll és le dobja a lasszót a kezéből. Mit művel? Már szaladni akartam oda de Isaac vissza fogott nem eresztett.

Az egyik pokoli lény ahogy észre vette, meg fordult majd egy nagy tűz golyóval porrá hamvasztotta Kolent. Úgy éreztem mintha fulladoznék, minden elhomályosodott, csengett a fülem, sípoló hangot halottam, majd hírtelen mintha csak álmodtam volna fel ébredtem.

Kolen ott volt az ágyamon ült, de valami más volt, nem úgy nézett rám, nem tudtam fel dolgozni mi történik, nem értettem hogy kerültem ide hisz én nem is voltam ember és én nem is voltam a földön. Hirtelen Kolen felé kaptam a fejemet, el mosolyodott.

- Mit tettél? Mi ez? Hogyan? Ami ott volt...- csak hebegtem össze vissza.

- Nem volt igaz semmi, mindent én csináltam, az első két nap itt voltam, az igaz volt, de aztán mikor aludtál más nap, pont akkor jöttem, annyira édes voltál. - mondta majd üres nevetésbe kezdett.
- Gondoltam megviccellek, olyan gyenge az elmétek, annyira édes volt ahogy próbáltál minden helyre hozni, amit tettél minden a te döntésed volt, de a szálakat én húztam, azt hittem fel adod majd és jót nevetek, de teee. - mutat rám.
- Te végig csináltad volna. Te képes lettél volna szeretni. - nevetett fel hangosan.

- Hogy teheted ezt velem? Hogy teheted ezt? - kérdeztem már zokogva.

- Ugyan már Adaline, nézz magadra, mikor kellene nekem egy ember. - nevet.

- Takarodj, takarodj el. - zavartam fittyet hányva arra hogy ő mennyire is erős hozzám képest.

- Tudod te kivel beszélsz? - kérdezi.

- Nem érdekel, egy lelketlen szörnyeteg vagy, és én még meg akartalak érteni, én normálisan akartam bánni veled, igazuk volt, egy szörnyeteg vagy, egy szörnyeteg. - mondtam majd mivel már annyira nem bírtam meg tartani magam össze estem és úgy sírtam.
- Neem nem nem.
- Nem teheted ezt velem, nem- sírtam

- Meg tettem Adaline törődj bele, holnap jövök drágám, és etetni fogsz, mert ha nem nagyon csúnya vége lesz. - mondta majd el ment. Én pedig ottzokogtam a padlón.

Hirtelen apa nyitott be, le guggolt hozzám majd meg ölelt.

- Apaa, hogy tehette ezt velem? Hogy? - zokogva bújtam hozzá.

- Ss semmi baj Adaline, minden rendben lesz, Kolen igaz hogy meg halt de még lehet normális életed. - mondta.

- De hát nem halt meg itt volt, itt volt a szobában. - mondtam.

- Nem Adaline, ez csak a képzeleted szüleménye, egy pusztában találtam rád, két napig aludtál, Kolen ö meg ott feküdt holtan. - mondja.

- Nem apa, téged is át vert ahogyan engem. - sírtam.
- Át vert, egy szörnyeteg. - mondom.

- Adaline ő nem volt itt értsd meg, ha legközelebb látod, próbáld meg érinteni, ő nem valós. - mondja apa.

- De az volt mért nem hiszel nekem. - mondom sírva.