A Vámpír Szerelme ( Befejezett )

34

Másnap mikor fel ébredtem, kelletlenül ki másztam az ágyból, legszívesebben fel sem keltem volna, de hát ez az opció ugye nem létezik szóval fel festettem a minden oké állarcom majd lecaplattam a konyhába.

Éppen egy kávét ittam amikor meg jelent a hazugságok ádáz királya szemeim előtt.

- Ma el megyünk valahová. - mondta köszönés nélkül.

- Neked is szia. Nem megyek veled sehová. - mondtam neki.

- Nem kérdeztem hogy jössz e, ha akarom felkaplak és viszlek. - mondja könnyedén.

- Pukkadj meg. - mondtam dühösen, majd el öblítettem az üres kávés poharat és le tettem a szárítóba. Ezután fel indultam a szobámba majd át öltöztem.

- Siess Adaline. - hallom a hangot, majd ki lépek a fürdőből.

- Mi az? Randi van? - kérdezem mire el fintorofik.

- Ki zárt. - mondja.

- Akkor meg hova sietsz? - kérdezem.

- Csak minél hamarabb szeretném látni a gyötrelmet az arcodon. - mondja.

- Jó tudni. - mondom semlegesen, pedig odabent, minden szava ketté szakít.

- Kész vagyok. - mondom, mire hozzám lép.

- Van lábam. - mondom.

- És le tudsz gyalogolni úgy 200 km t? - kérdezi, mire csak szemet forgatok.

Egyik kezét a hátamra a másikat a lábam alá teszi így emel fel, én kezemet a nyakára kulcsolom.

Mikor el indulunk meg csap a hűvös szellő, néztem az el suhanó tájat, vállára hajtva fejemet, eszembe jut az emlék mikor még úgy vitt hogy bújtam és féltem, de amikor vámpír lettem el múlt és akkor is így kémleltem mindent. Most sem féltem, nem zavart a szél, valahogyan más volt minden.

Mikor oda értünk egy erdő elé le tett.

- Kolen...- mondtam halkan, ugye ez nem az az erdő? Most akkor létezik?

- Gyere. - mondja.

- Nem...én nem...ez nem, azt mondtad semmi sem volt igazi. - hebegtem.

- Nem, nem volt az. Majd meg látod. - mondta.

- Gyere már. - rivall rám mire el indultam.

Semmi sem volt olyan, nem voltak a szép virágok, nem volt az a varázslatos hangulat, nem volt ott a patak, a kis vízesés, a kis kunyhok és az abban lakók, és nem volt ott semmi, semmi ami a miénk volt.

Le folytak arcomon a könnyek ahogy egyre beljebb értünk.

Csak nagy fák voltak, és csend, rémisztő nagy csend. Az erdő vége felé volt egy kis fa ház, amibe be mentünk, és itt volt az a hely ahol talán voltvalamink, a ház ahol először együtt voltunk, ahol Isaak fogant és ahol született, a hely ahol boldog voltam, az érzések az emlékek amik valótlanok, és csak a képzeletben voltak életben.

Meg persze az álmaimban, ahol minden újra életre kelt.

- Na milyen? - kérdezi.

- Mintha, mintha újra életben lennék. - mondtam, azóta nem érzem magam embernek, sőt inkább halottnak, halottnak odabent, nem érzek mást csak fájdalmat, de ez ki váltott valami mást, egy apró mosoly kúszott az arcomra, ott volt a kanapé ami körül Isaak és Kolen kergették egymást hatalmas nevetés kíséretében. Mikor beljebb létem ott volt a kis konyha is, a hely ahol néha még Kolen is meg fordult mellettem és csókokat lopva egymástól csináltunk enni Isaaknek.